ISTEN EGYHÁZÁNAK KERESZTÉNY GYÜLEKEZETEI

Ez az írás az Eszter könyvének részletes elemzésével foglalkozik. Az Eszter könyvéből leszűrhető következtetések nagy jelentőséggel bírnak a mai, modern kereszténység számára. Ez az írás rámutat a rabbinikus hozzászólásokra is, és egybeveti azokat a keresztény értelmezéssel, meglepő és jelentős mondanivalót adva e könyv tartalmának.

Email: secretary@ccg.org

 Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Ez a kiadvány megtalálható a http://www.logon.org. címen.

Ez az írás az Eszter könyvéből, és az ahhoz fűzött megjegyzésekből áll. A könyv témája egy leány csodálatos története, aki Perzsia királynője lett, és ugyanakkor Jézus Krisztus Millenniumi uralmának jelképes bemutatása is. A megjegyzésekből látni fogjuk, hogy e könyv eseményei, és annak szimbolikus értelmezése mindkét történetet tartalmazzák. A könyv fő mondanivalója és lényege annak a folyamatnak a bemutatása, hogy miként fogjuk örökölni az Isten királyságát, és hogyan fog az majd kiterjedni a zsidókra is. Az eseménysorozat időbeli vagy kronológiai folyamata szimbolikusan arra az időszakra mutat rá, amely a zsidók számára meghatározott, az ő üdvösségük megadásáig. Meglehetősen rejtett az üzenet, amit sokszor a rabbik még szándékosan is elfedtek, mert az értelmezésben magadott információk rendkívüli és meglepő következtetést vonnak maguk után. Ennek az írásnak számos része nagyon óvatos figyelmet és elemzést kíván meg, és néhány dolgot előzetesen meg kell magyarázni. Az itt szereplő király neve Ahasvérus. Isten és az Ő neve sehol nincs megemlítve ebben a könyvben. Ez önmagában is rendkívüli dolog, aminek oka az, hogy az Isten szerepét, erejének képviselőjeként az események irányításásában, Ahasvérus tölti be szimbolikusan. Ebben a könyvben nem igazán szükséges Istent megnevezni, mert királysága és uralkodása abban a személyben mutatkozik meg, aki az Isten erejét gyakorolja jelképesen. Tehát az Isten szerepét Ahasvérus tölti be végig a történetben, különösen az események millenniumi perspektívájának bemutatásakor. A többi szereplő szintén fontos jelentőséggel bír az Egyházzal, Krisztussal, a bukott angyalokkal és az utolsó idők eseményeivel kapcsolatban.

Ahasvérust közismerten, és általában elfogadott tényként Xerxés-szel azonosítják, aki Kr.e. 485-464-ben élt. A héber név Achashwerosh, amely próbál a Perzsa Khshayarsha szó, illetve név megfelelője lenni. A görög Xerxés név szintén ebből ered (ld. Soncino). Ezek a nevek nehezen ejthetőek ki, és ezért transzliterációk. Az itt szereplő király Xerxés. Ő az a király (Ezsdrás 4), aki Dárius után és Artaxerxés előtt uralkodott, és aki leállította a templom építését. Az Ezsd. 4-ben követhető a templom építésének folyamata, amely a következőket mondja:

Vagyis gátolták és megakadályozták a templom építését Czírus uralkodásának egész ideje alatt, Dárius uralkodásáig, aki viszont nem 1. Dárius volt. A mai modern júdaizmusnak és modern kereszténységnek a magyarázataik szempontjából fontos érdeke az, hogy a templom felépítését 1. Dárius idejére tegyék. A templom nem épült és nem is épülhetett volna fel 1. Dárius uralkodása alatt, mert az a Bibliának teljesen ellentmondana.

Az Eszter könyvével kapcsolatos rabbinikus hozzászólások a Midrash-ban ezt mondják: ő megállította a templom építését uralkodásának kezdetén, és az életének későbbi éveiben hirdette ki a zsidók elleni rendeletét (ld. Soncino, Midrashic Approach To Esther, 125. old.). Pontosan ezért kísérlik meg Ahasvérust Cambyses-el azonosítani – aki Czírus fia volt –, mert akkor a templom építésének idejét I. Dárius uralkodásának idejére tehetnék. De az idézet így folytatódik a 7. versben.

Egyszerűsítve: Ahasvérushoz benyújtották a kérvényt az építkezések megállítására (a Midrash-ban szintén ez áll), és ugyanezt kérvényezték az őt követő Artaxerxes-től is, és a Biblia utalása szerint az Isten házának felépítése megállt Dárius a Perzsa uralkodásáig (Ezsd. 4:24). Az pedig egyértelműen világos, hogy az Ezsd. 24-es versben szereplő Dárius nem lehet azonos I. Dáriussal, aki Xerxes és Artaxerxes ideje előtt uralkodott. Ennek azért van jelentősége, mert rámutat azoknak a kísérleteknek a hamisságára, amelyek a templom építésének idejét Artaxerxes és az őt követő – és az itt szereplő – Ahasvérus uralkodása elé teszik. Az Eszter könyvének nagy jelentősége van Salamon templomának helyreállításával kapcsolatban.

A nevek mögött álló fogalmak szintén fontosak. Több király neve volt Ahasvérus.

A Soncino a rabbinikus hozzászólásokból több értelmet az ezeknek az írásoknak.

A tartományok felsorolásakor százhuszonhét tartomány van megemlítve. Amikor I. Dárius ült a trónon, ő százhúsz szatrápra osztotta a birodalmat, és a fennmaradt írások százhuszonhét nemzetet említenek, ahogy ezt Markus és a Soncino is állítja. A Dániel 6:2-ben említve van a 120 szatráp vagy birodalmi helytartó, ami arra utalhat, hogy hét főkormányzó alatt állt a 120 szatráp, nem pedig összesen volt 127 kormányzó. Ez később még jobban világossá válik. Az említett területek Indiától (ami itt a héber Hodu szóból ered, és ami a Hindu-medencére vonatkozik) Szerecsenországig (Etiópiáig) terülnek el. Etiópia Cambyses által lett elfoglalva a Kr. e. 529-522 közötti időben. Tehát a birodalom formáját Cambyses és Dárius alakította ki. Így Xerxes csak átvette ezt a birodalmat, amelyhez Cambyses csatolta Etiópiát, és amelyet Dárius osztott fel tartományokra. Ez a király az, aki Dárius után uralkodott és így Xerxes-nek kell lennie.

Itt egy száznyolcvan napig tartó ünnepségről van szó. A perzsák ezeket a megemlékezési fesztiválokat rendkívüli luxusban rendezték meg. A születésnapok megünneplése ellen részben a perzsák fényűző születésnapi ünnepségei miatt alakult ki tiltás az Isten népe között. Ezt a szokást A Születésnapok [287] című írás részletesen elemzi. Ezeken az alkalmakon áldozatokat adtak különböző idegen isteneknek, és mindenféle pogány rítusokat gyakoroltak. Ezért is alakult ki az a mély ellenszenv Júda részéről a perzsák és szokásaik iránt, amely később, részben hozzájárult az Isten Gyülekezeteiben is kialakult előítélethez vagy tiltáshoz a születésnapok ünneplését illetően. Az tény, hogy a szokás az assziro-babiloni vallásból ered, és része volt a Baál, Isztár imádatnak.

Abban az időben ezeket az ünnepségeket ivómesterek vagy pohárnokok irányították. A rabbinikus hozzászólások ezzel kapcsolatban azt a megjegyzést teszik, hogy az ő számukra engedélyezett volt a saját boraik ivása, és annyit ihattak, amennyit akartak (ld. Soncino). Ebből következően sokféle elméletet állítottak fel. A perzsák igen szerették az italozást, és pl. Xenaphon azt mondja róluk, hogy addig ittak, amíg nem tudtak a lábukon megállni, és úgy kellett őket kivinni a teremből. Ahasvérus attól tartott, hogy ha vendégei lerészegednek, akkor esetleg nyílt lázadás törhet ki a birodalomban. A fennmaradt írásanyagok rámutatnak arra, hogy Xerxes nem tartotta kézben a hatalmat határozottan. Az itt lezajlott eseményeknek a pontosabb értelmezései inkább a mennyben történt lázadással kapcsolatosak, és annak következményei tükröződtek a birodalom problémáiban.

A Midrásh szerint ez csak Vástira, a királynőre vonatkozik (Vásti azt jelenti, hogy a legjobb). Vásti lakomát adott a nőknek a királyi házban, nem pedig a nők számára fenntartott házban, és ennek célja a nők megbecstelenítése volt. Abból kell kiindulnunk, hogy minden esemény, ami itt történik, a szellemi világban történteket tükrözi. Az itt szereplő nők az egyházzal kapcsolatos fogalmakat közvetítik, és bemutatják az egyház és a bukott angyalok viszonyát. Vásti az itt említett nőket bűnbe akarta vonni. A Midrás magyarázata szerint Asvérus terve az volt, hogy a zsidókat bűnbe vigye, és így biztos legyen abban, hogy Isten megbünteti majd őket ezért, és megtagadja tőlük azt, hogy visszavigye őket saját földjükre. Tartózkodott attól, hogy kényszerítse őket a Tóra bármely törvényének áthágására, nehogy azzal indokolják meg a bűnbeesésüket. Ehelyett inkább megkísértette őket, hogy fogyasszanak el a banketten felszolgált ételekből, de nem kötelezte őket (Soncino lábjegyzékek Eszt. 1:8-hoz).

A zsidók ezt úgy látták, hogy eképpen akarta megrontani az ő Istenhez való viszonyukat. Asvérus cselekedeteit, csakúgy, mint Vástiét, helytelennek tartották. De a történteknek nem ez helyes értelmezése. A valóságban ezek a versek arra mutatnak rá, hogy volt egy választott nő – a királynő és az ő kísérete –, aki választva lett, mint aki a legjobb, és aki a királyságba került mint a király felesége. Ez Izrael nemzetét jelképezi, a gyülekezetet, amelyet Isten magának kiválasztott mint népet, elválasztva a minden más nemzettől. A hetedik napon, amikor a király szíve megvidámult a bortól, utasítást adott a hét udvarmesterének. Ez a hét udvarmester valószínűleg a 120 szatráp fölött állt, mint közigazgatási kormányzók, de ez csak feltételezés.

Másodlagosan a hét udvarmester, akik a király orcája vagy jelenléte elé járulhattak, a testi Izrael esetében annak a hét prófétának a megfelelői, akik az Isten orcáját láthatták. Az Isten orcája az a Jelenlét Angyala, vagyis Krisztus. A hét próféta Sámuel, Illés, Elizeus, Ésaiás, Jeremiás, Ezékiel és Dániel, akik szó szerint Isten orcája előtt álltak a Jelenlét Angyalán keresztül, és utasították Izraelt és Mózest a honfoglalás után. Nekik kellett Izraelt az Isten elé hívni, hogy Izrael megkoronázva, mint a példa-nemzet, a nemzetek királynője legyen. Az ő szépségét akarta Isten megmutatni a népeknek. Izrael feladata lett volna önmagát felkészíteni, amit nem tett meg.

A Talmud szerint ez csillagászokra vagy asztrológusokra utal, ami téves értelmezés, viszont a Károli helyesen jog- és törvénytudóknak fordította. A törvény és a jog (ítélkezés) a Szent Szellemen keresztül megadott törvény ismeretéből ered. Ezt az ismeretet először a prófétákon keresztül adta meg Isten. A Soncino megjegyzése ezt mondja: ’a törvénytudók és az ítéletet ismerők elé’, és valószínűleg azokat jelenti, akik ismerték a történelmi precedenseket és a törvény erejét. (Ez Ibn Ezrának a megjegyzéséből ered). Ezért van kihangsúlyozva a király viselkedése és szokása azok irányába, akik ismerik a törvényt és az ítélkezést, amely végül is az igazak jellemzője. A király összes dolgai feltárulnak azok előtt, akik mint beosztottak, jártasak a törvényben és ítélkezésben, és az Isten ereje ki van utalva számukra.

Tehát Izrael nem engedelmeskedett a próféták szavainak, és nem készítette fel önmagát, hogy a király elé járuljon. Izrael a viselkedése alapján meztelennek vagy szégyenteljesnek bizonyult, és Vásti viselkedése erre mutat. A Midrás megjegyzései azt mondják, hogy a királynő meztelen volt, és az utalások szerint csak a korona volt a fején. Azért tagadta meg azt, hogy a király elé járuljon, mert az öltözéke nem volt megfelelő, és látta saját maga meztelenségét.

Van néhány más olyan hozzászólás is, amelyek szerint bár Vástin nem volt ruha, ennek ellenére a király elé kellett volna járulnia, de mivel csak a koronát viselte, ezért megtagadta a hívást. És amikor a tükörbe nézett, leprás betegséget látott önmagán, amelyet senki más nem látott, és ekkor ezért tagadta meg azt, hogy a király elé menjen, látván saját meztelenségét és tisztátalanságát, a lázadásán keresztül. A rabbinikus megjegyzések idáig eljutottak, de már nem mennek odáig el, hogy ezt kapcsolatba hozzák Izrael lázadásának bemutatásával, és hogy tulajdonképpen Izrael az, aki a lázadása miatt alkalmatlanná vált arra, hogy Isten elé álljon. Ennek óriási jelentősége van. A rabbik ráláttak erre már hosszú ideje, de próbálják a szálakat más következtetésre vezetni, és mint pl. a Midrásban, még Biblián kívüli álláspontokra is, csak azért, hogy ne kelljen szembenézniük azzal a ténnyel, hogy ők maguk képtelenek voltak az Isten elé járulni ítéletre. A hét felsorolt egyén közül az utolsónak a neve Mémukán, és a rabbik azt állítják róla, hogy ő egy ismeretlen személy, de lehetséges az is, hogy ő Hámán. Vele kapcsolatban a rabbik próbálnak egy nagyon negatív képet kialakítani. A rabbik szerint ez a személy egy tudatlan és ostoba egyén, mivel ő beszélt elsőként, és azt csak egy ostoba, tudatlan egyén teszi. Ezek a megjegyzések a Migula 12B-ből erednek.

Hámánnak viszont jelentős oka volt a Vásti iránti ellenszenvére. Hámán agágita volt, Agág pedig Amálektől származott. Ez az Izrael és Amálek közötti ellenségeskedés fogalmát takarja. Amálek népe Izrael ellen vonult, mielőtt Izrael az ígéret földjére települt. Ekkor kellett Mózesnek kezét fenntartva megállni, hogy felülkerekedjenek az Amálek elleni harcban. Ennek jelképe szintén jelentős a végidőkre vonatkozóan is, mert ez azokat az eseményeket mutatja be, amik közvetlenül az ígéret földjére való bemenetel előtt történtek, ahol Sátán ereje és seregei Amáleken keresztül működnek Isten népe ellen. Itt az Amálektól származó Hámán, az agágita van képviselve, mint az erő, amelyen keresztül Sátán Júda teljes kipusztítását akarja elérni. A rabbik megemlítik a két esetet, amikor el lett rendelve Kánaán teljes kiirtása, és hogy a Kánaáni népek egyike volt az amálekita. Az amálekita nép részéről pedig ez a harmadik eset, amikor a választott népet ki akarják pusztítani. Ez már a végidőkben történő utolsó pusztításra vonatkozik, amely az utolsó idők háborúiban fog megtörténni, amikor Izrael újra bevonul az ígéret földjére a Messiás vezetése alatt, a millenniumi királyságba. Ez később jobban láthatóvá válik majd a történet folytatásában. Az, hogy Hámán Amálektól származik, valóban nem véletlen ebben a történetben. Eszter könyvében jelképesen jelen vannak a Sátánt és a Krisztust követő erők, a történet szereplőiben megszemélyesítve. Jelképekben ugyancsak jelen van az egyház, amint az ítéleten keresztülmegy, bemutatja, ahogy a világ harcol ellene, és végül, hogyan veszi majd át az uralmat a föld fölött, azt ítélve. Bemutatja az utolsó idők végső háborúit is, és meglehetősen erőteljes módon teszi azt. A Midrásból és Migulából több megjegyzés van arra vonatkozóan, hogy Hámán miért nem szerette Vástit, de afelől nincs kétség, hogy az amálekiták miért gyűlölték az izraelitákat. Amálek volt Izrael legősibb ellensége, és ők a választottak örök ellenségeit példázzák vagy jelképezik, egészen az utolsó időkig.

A Vásti fölötti ítéletnek a törvény szerint kellett megtörténnie. A rabbik szerint a ’törvény szerint’ kifejezést Mémukán tette, mert tudta, hogy a király nem akarja Vástit megölni. Éz az valóban igaz. Isten nem akarta Izraelt elpusztítani a lázadásuk miatt. A törvény Izraelnek lett megadva, és Izrael az által a törvény által ítéltetik meg. Így Vástit is a törvény szerint kell megítélni, mert ahogyan a királynő nem engedelmeskedett Asvérus királynak, az udvarmesterek által jött hívásának; Izrael nem engedelmeskedett a törvénynek, annak ellenére, hogy a próféták visszahívták őket ahhoz. Vagyis nem engedelmeskedtek Istennek és figyelmeztetéseinek.

Ezek a versek arra mutatnak, hogy az angyali seregek egy részének a lázadása hatással volt az egész angyali teremtésre, Izrael lázadása pedig hatással van az egész emberi teremtésre. Az Isten föld fölötti uralmának visszaállításában elsődleges szerepet kapott Izrael, mint az első, Isten uralma alá visszaállított nemzet. Izraelnek az Isten uralma alá kellett kerülni, hogy majd általuk a pogány nemzetek is Isten uralma alá kerüljenek. De Júda nem így látta Izrael szerepét. Nem fogták fel szerepüket abban, hogy a pogányoknak általuk kellett volna az üdvösséget megismerni. Az Isten és Izrael közötti viszonyt a Törvény alatt a következő írások elemzik: A Törvény és az első parancsolat [253]; A Törvény és az ötödik parancsolat [258]; és A Törvény és a hetedik parancsolat [260] és Az Isten Törvénye [L1].

Izrael az üdvösséget úgy tekintette, hogy az csak Izraelnek jár, de ennek ellenére saját magukat elégtelennek bizonyították arra, hogy az üdvösségért való ítélkezésre kerüljenek. Izraelt azért kellett megbüntetni, mert a világ egészében addig nem lesz megtérítve, amíg először Izrael nem tér meg. A világ nem megy be a millenniumi pihenőbe, amíg először Izrael nem megy be abba, és amíg Júda kereszténnyé nem válik a kard általi ítélet alatt. Ez az Isten és az Ő igazságának kardja, és Júdának felnyílik a szeme az utolsó időkben. Akkor Isten megnyitja az értelmüket, rájuk önti Szellemét, és megértik a hívást, nem úgy, mint az első szövetség ideje alatt, amikor nem bizonyultak érdemesnek az Isten országára.

A médek és a perzsák törvénye szerint, ha a király törvényesen határozatot hozott, akkor az visszavonhatatlanná és megváltoztathatatlanná vált. Ez természetesen azt a fogalmat takarja, hogy amit Isten megparancsolt, vagy amit akaratából elhatározott, az meg nem változtatható, és nem tér vissza Hozzá anélkül, hogy betöltse a célját. Vagyis mindaz, ami az Isteni kijelentés alapján történik, az örökre elrendelt, és be kell teljesednie, mert Isten nem követ el hibát. Ha Isten határozatot hoz az akarata megnyilvánítása szerint, az rendeletté válik, és az Isteni rendelet visszavonhatatlan.

A férjeknek kijáró tiszteletadás – ami itt rendeletté vált – a Krisztusnak kijáró tiszteletet jelképezi azok részéről, akik az ő menyasszonyává válnak, az egyházban. Ez minden emberhez szól, aki végül részt fog majd venni a Bárány vacsoráján, mint Krisztus menyasszonya. Ez sorrend szerint fog megtörténni, amint az látható az okos és a balga szűzek példájából, amely utal az első és második feltámadás részeseire. Ami itt kiemelten fontos, az az, hogy a testi Izraeltől el lett véve a királyság, és másnak lett adva. Annak lett adva, aki jobb őnála, vagyis az üdvösség a pogány nemzetekből kihívott választottak birtokába került. Ez a szöveg valódi lényege és mondanivalója.

’És leveleket külde a királynak minden tartományába,… népről-népre, annak nyelve szerint’. Ez az idézet bemutatja, amint a Biblia és annak írásai el lesznek küldve miden területre, minden nép nyelvére lefordítva. Mivel az üdvösség elérése kiterjedt a pogány nemzetekre, így azoknak a nemzeteknek a saját nyelvein lettek az írások elküldve. A perzsa birodalomban Xerxes idejében nyelvek sokaságát beszélték. A rabbik csak az idézet második felére fókuszolnak, és annak alapján vonják le a következtetésüket. A Midrás és a zsidó hozzászólások véleménye szerint ennek a résznek az a jelentése, hogy a különböző eredetű házastársak esetében a feleségnek kell megtanulni a férje nyelvét. Az utolsó mondat szimbóluma inkább a Krisztus által bevezetett új nyelvre utalhat, amelyet meg fog adni az uralkodása alatt. Ekkor mindannyiunknak a vőlegényünk nyelvét kell majd beszélni.

Az értelmezés, miszerint a feleségnek a férj szokásait kell felvenni akkor, ha szokásaik eltérőek voltak, csak úgy lenne elfogadható, ha az idézet célja annak bemutatásása lenne, hogy Krisztus szokásai fognak majd uralkodni a földön. Lehetséges az is, hogy Vásti azzal védekezett, hogy az ő népének szokásai szerint a királynő nem mutatkozhat az alattvalói előtt (R. Ralbag véleménye). Feltételezhető, hogy ezt a rendeletet az események megtörténte után, utólagosan adta ki a király, és ezáltal akarta elfedni a szégyenét (Ibn Ezra szerint). Ennek az idézetnek a legvalószínűbb mondanivalója az lehet, hogy az üdvösség ismerete mindenki számára elérhető lesz a Biblia írásain keresztül, és minden férfinak uralkodnia kellene a saját házán belül. A világ nemzetei szét lettek választva Bábel tornyánál, ahol a nyelvek is összezavarodtak, és mivel az üdvösség mindenki számára elérhető, ezért természetes az, hogy az ahhoz szükséges ismeretekhez saját nyelvükön jussanak a nemzetek. A nyelvek összezavarása nem az emberiség akarata volt, hanem el lett rendelve rá, ezért az üdvösség tervének ismeretét minden nyelven elérhetővé kell tenni (ld még Jel.14:6-7).

A rabbik hibásan úgy értelmezik Asvérus megemlékezését Vástiról, hogy a király megbánta, amit tett a királynővel, és annak igaza volt, amikor nem mutatta meg önmagát. Ez téves, mert a rabbik nem értik, milyen következményekkel járt az, hogy Izrael nem ment Isten elé a hívásukkor. A szöveg itt azt mutatja be, hogy Isten soha nem feledkezik meg rólunk, és ez különösen a zsoltárokban mutatkozik meg. Számos zsoltár témája az ígéret, hogy Isten minket soha el nem hagy, velünk van és helyreállít bennünket, amit a próféták szavai is megerősítenek.

Itt már az események alakulásából egyre világosabban látható az egyházra utaló vonatkozás. A választottak a király minden tartományából vagy országából lettek kiválogatva. Ezek az egyének egy bizonyos házba lettek összegyűjtve, és felkészítve a király kamarása által. A jelkép tisztán látható: a választottak minden nemzetből az egyház angyalainak kezébe lettek adva, akiknek, mint az egyház pásztorainak, fel kell őket készíteni. Az ő munkájuk és feladatuk felkészíteni a választottakat, hogy a király (Isten) elé járuljanak, hibák és bűnök nélkül. Ez parancsként adatott nekik, és ezt sorrendben, egy bizonyos időszakon keresztül teszik, aminek folyamata majd jobban láthatóvá válik később (ld. Megtiszulás és körülmetélés [251]. A rabbik hozzászólása szerint a szépítő szerek általi felkészítés egy különleges folyamat volt, ahol megfelelő élelemmel és minden, a szépséghez szükséges kenettel, tisztítószerekkel látták el őket. Ezekkel a jelképekkel, természetesen az Isten szavát, mint élelmet, és a törvény lélek általi ismeretét, ami által folyamatosan megtisztulunk, mutatja be a történet.

A Márdokeus név eredetének két levezetése van. A rabbik a név egyik jelentését a mera dachya szóban látják, amelynek jelentése ’tiszta mirrha’. Levezethető még a Márduk szóból is, amelynek jelentése hozzávetőleg a következő összetett fogalmat takarja: ’egy bizonyos tiszta valami, ami nem a megfelelő célra lett használva, abban az értelemben is, hogy a ráadott név nem pontos vagy megfelelő’. Más szóval, az adott személy neve megtévesztő, mert annak nem a valós lényére utal, vagyis hamis nevet adtak neki. Ezeket az értelmeket egybevetbe, a név jelentése: Márdokeus – tiszta mirrha –, akinek a rangja vagy pozíciója nem megfelelően ismert. Márdokeus a Jáir fia, aki Simei fia, aki Kis fia, a Benjámin nemzetségéből ered. Ez a geneológia különböző problémákatvet fel. Kis, a Benjámin törzséből, Saulnak is őse volt, ennek ellenére Saul neve itt nincs megemlítve.

Saulnak, mint Izrael első királyának, sokkal lényegesebb és fontosabb szerepe volt, mint Kisnek, és nélküle ez a felsorolás hibásnak, vagy legalábbis hiányosnak tűnik. Saul ennek ellenére nincs megemlítve, aminek az itt megadott geneológiában oka van. A felsorolt neveknek a jelentése fontos a történethez, és az okot a nevek jelentéseiben lelhetjük meg, mert azoknak is szimbolikus jelentése van. A Talmud hozzászólásait az Eszter könyvének Midrás szerinti értelmezésében a Soncino 128.oldalán levő hatos számú megjegyzésében olvashatjuk: ’Márdokeus. Midrashim értelmezésben a név az arám mera dachya (tiszta mirrha) szóval kapcsolatos. Csakúgy, ahogyan a mirrha a fűszerek királya, és kitűnik minden más fűszer közül, úgy Márdokeus is kitűnt az igaz emberek közül, akik az ő nemzedékében éltek’.

A név utal az Igazság Hercegére, és ez egyértelműbbé fog válni, ahogy a történet tovább bontakozik. A Torah Temimah magyarázatában, a Talmud szerint, eredetileg a születésekor adott neve Pethahiah volt, és a Márdokeus név később lett ráadva. Mivel ez egy pogány hangzású név, a Talmud és a Midrás a név zsidó származását kereste vagy próbálta bizonyítani.

Több tanulmány témája volt az, hogy annak a személynek, akit a történelemben Jézus Krisztus néven ismerünk, születésekor adott eredeti neve Joshua vagy Jehoshua volt, amelynek a jelentése igazságosság. A Jézus név valódi eredete a görög Ieszousz szó. Ennek a névnek egy változatát, Eszuszt, a hyperboreai kelták egy háromfős istenség egyik személyére használták. A Szeptuaginta fordítás szintén ezt a nem héber formát használja. A Messiás eredeti neve meg lett változtatva. A felsorolásban a következő név Jair, jelentése: A fiú, aki imájával felnyitotta Izrael szemét. (A rabbik valószínűleg helyesek abban a megállapításukban, hogy ez a geneológia csak Márdokeus közvetlen családfáját írja le). Ennek a névnek a jelentése a Messiásra mutat, aki imájával megnyitotta Izrael szemét. A következő név: Simei fia, vagyis annak fia, akinek Isten meghallgatta az imáját, aki a Kis fia, melynek jelentése a fiú, aki a kegyelem ajtaján kopogtat. Ez a név szintén levezethető Jézus Krisztusra, aki a kegyelem ajtaján kopogtat értünk, hogy az kiterjedjen az egész emberiségre Izraelen keresztül (ld. még a Krisztus és a Korán [163] című írást, az Al Tarík vagy Hajnalcsillag szó jelentésére). Tehát ezek nem csak egyszerű nevek, hanem a Messiásra és munkájára való utalások is. Eszter könyvében ahogy a király Istent jelképezi, úgy Márdokeus Krisztust jeleníti meg végig a történetben. A Talmud ezeket a neveket üzenetnek, vagy mondanivalót megnyilvánító eszköznek veszi, mert a geneológia nem tér ki az összes névre a családfában Benjáminig visszamenőleg, csak az itt megadottakra. (Megula 12B). A Talmud érti és meg is jegyzi, hogy a szövegnek homiletikus értelme van, de a rabbik mégsem akarják a következtetést levonni a Messiásra vonatkozóan – bármennyire is egyértelmű az –, mert a történet folytatásában ez egyre több gondot okozna számukra. A végeredménye ennek az lett, hogy a rabbik nem mentek végig a történet logikus következtetéseiben, mert saját maguk kárhozatát látták benne.

Visszatérve Saulra, akinek a neve kimaradt a felsorolásból: a családfa egyes tagjainak felsorolása visszament Benjáminig, és Manoth Halevi szerint annak, hogy Saul nevét nem említik, pontos oka van. Ő a vétke miatt maradt ki, mert neki köszönhető Hámán megszületése. Saul volt ugyanis az, aki megkegyelmezett Agágnak, az amálekitának, annak ellenére, hogy Isten megparancsolta az egész Amálek kiirtását, így ennek köszönhetően Xerxes idejében ezek az Agág ágáról megmaradt amálekita utódok készek Izrael teljes elpusztítására. A tanulság az, hogy a rosszul alkalmazott kegyelem egy ember számára az izraelita nép egy jelentős részének – a zsidóknak – majdnem teljes megsemmisítését vonta maga után, évszázadokkal később. Ha ezt összevetjük Izrael első kegyelemadásával a kánaánita és amálekita népeket illetően a honfoglaláskor, akkor várhatóan annak eredményeként a végidőkben egész Izrael újra a teljes kipusztulásnak lesz kitéve Amálek által, második honfoglalásuk ideje előtt. Mielőtt az egész Izrael háza és Júda háza visszatérne az ígéret földjére Krisztus alatt, a teljes megsemmisülés határáig jutnak, mert Isten utasítása ellenére nem irtották ki a közöttük élő gonoszt a kezdetkor, ami ilyen formában üt vissza rájuk. Ha Izrael mindenben engedelmeskedett volna Istennek, akkor a bolygó nem kerülne a teljes pusztulás szélére. Az a kis idézet Eszter 2:5-ben mindezeket a fogalmakat takarja, és többről van szó, mint néhány név mellékes megemlítéséről.

Ki az, akit Nabukodonozor elvitetett Jekóniással, a Júda királyával együtt rabságba? Ha ez az idézet Márdokeusra vonatkozik, akkor ő igen hosszú életet megélt ember volt, és ekkor már legalább 120 esztendősnek kellett lennie. Ez az életkor összehasonlítható Zorobábel életkorával, aki szintén csaknem 120 évet élt, és nagy szerepe volt az újjáépített templom idejében. Ennek az életkornak jelentősege van, mert megegyezik Mózes életkorával, és Mózes háromszor 40 éves, különböző szerepet betöltő élete a megváltás tervének három szakaszát jelképezi. A Soncino idevonatkozóan ezt írja: Kire utal a vonatkozó névmás, Márdokeusra vagy Kisre? Eszter könyvében ez az egyik legvitatottabb kérdés. Azt feltételezik, hogy ez a Kis Márdokeus közvetlen elődje, és az apja, nagyapja, dédapja az, aki fogságba ment, nem pedig az a Kis, aki a Saul őse volt. A héber nyelvhasználat logikája inkább azt követeli meg, hogy Márdokeusra utaljon ez a versrész, de akkor Márdokeus életkorával merülnek fel nehézségek. Még ha újszülött korában is került fogságba Jekóniással vagy Joákházzal Kr.e. 596-ban, akkor is mire vezetőségi posztra jut Xerxes uralkodásának tizenkettedik évében Kr.e 474-ben, addigra 122 évesnek kellene lennie. Ráadásul a 10:2 vers alapján feltételezhető, hogy ezek után az események után még jó ideig élt ebben a tisztségben. E nehézség miatt tételezik fel többen, hogy Ahasvérus esetleg Dáriussal vagy Cambysessel, vagy egy még korábbi perzsa királlyal lehet azonos. Mások szerint az említett Kis Márdokeus dédapja volt, nem pedig a Sámuel könyvében megnevezett Kis. Több kommentátor azt állítja, hogy mivel a nemzet Nabukodonozor alatt ment fogságba, így rá csak úgy érthető a fogságba vitel, hogy ő is az elhurcolt nemzethez tartozott. Rabbinikus megjegyzésekben viszont Márdokeust szokatlanul hosszú életet megélt személynek tartják, aki a Szanhedrin tagja volt még az első templom idejében, és aki megélte, hogy láthassa a második templomot (Yoseph Ibn Nachmias alapján). Annyi bizonyos, hogy a szóbanforgó évek számai Mózes életkorához és a templom újraépítéséhez kapcsolódnak, jelképezve a teljes resztorációt, olyan korszakokkal, amelyek a jubileumi időszámítással mutatják meg az üdvösség tervét.

A rabbik ezt a részt eléggé elködösítik, mert szerintük Márdokeus valójában feleségül vette Esztert. Az idézet nem ezt mondja. Mindössze azt jelenti ki, hogy Márdokeus saját lányaként nevelte fel és tanította Hadassát, akinek neve később Eszter lett. Néhány dolgot meg kell jegyezni a Hadassa és az Eszter névről is. A Soncino megjegyzése szerint a Hadassa név héber eredetű, míg az Eszter perzsa név, és a pogányok által adatott neki. A héber Hadassa jelentése a mirtusz szóval vagy névvel kapcsolatos, az Eszter pedig a perzsa stara (csillag) szóból ered. Néhány megjegyzés szerint ez a perzsa név a Vénusz bolygóra vonatkozik (Yalkut Shimoni), míg mások a holdra vonatkoztatják (Rashi, Aruch). Az nem véletlen, hogy a nevet a holddal és a Vénusszal hozzák kapcsolatba. Az egyháznak adatott a hajnalcsillag, és az egyház a hold, amely összeházasodik majd Krisztussal. A hajnalcsillag valójában a Messiás, aki Izraelből jön, a Dávidtól eredő oroszlán, aki az egyházért adatott. Lehet úgy is értelmezni, hogy a Messiás és az egyház együttesen a hold, amelynek kezébe adatott a hajnalcsillag, vagyis a föld fölötti uralkodás jelképe. Ezért fontos a nevek jelentése.

Az itt említett szépítőszerek valójában különleges élelmet jelentenek. A Soncino szerint ezek nem valós szépítkezési szerek voltak, hanem olyan élelem, amely a felkészülésükhöz szolgáltatott (ld. Dán.1:5; az itt használt héber szó jelenése ugyanaz, mint az élelemadagokra használt szó a 9,19, 22-es versekben Ibn Ezra alapján). A másik jelentős megjegyzés a király házából kiszemelt szolgálólányokkal kapcsolatos.

A hét szolgálólány az egyház számára megadott hét korszakot jelképezi az Isten hét lelkének vezetése alatt, kik az Isten Egyházának hét angyalai. Az asszonyok legjobb háza az egyház, amint az teendőit és szerepét betölti, vagyis Izrael vallási funkciója.

Az igaz egyház gyülekezeteinek kiléte nagy részben rejtve marad a kor végéig, hasonlóan ahhoz, ahogyan az izraelita törzsek nagy részének azonosítása is rejtett az utolsó időkig. Az egyház azonossága nem volt egyértelműen és széles körökben ismeretes a történelem folyamán. Márdokeus (Krisztus) meghatározta, hogy ne fedje fel a kilétét. Ez az egész folyamat egy része Isten titkainak, amelyeknek az egyház a gondviselője. Számos dolog titok marad az egyház kezében az utolsó időkig, amikor feltárják azokat a világ számára. Némely megjegyzés a hét szolgálólánnyal kapcsolatban is sokatmondó. A rabbik a Meg.13a alapján azt a magyarázatot adják, hogy Eszter a szolgálólányokkal számlálta a napokat, hogy tudja, mely napra esik a szombatnap. Rashi szerint a hét minden napjára kijelölt egy szolgálólányt, és ez által tudta követni a szombatnap eljövetelét. A kapcsolatot viszont csak a heti hét nap szintjén tartják, és nem viszik tovább az értelmezést az ezer éves uralomra. A kulcs a kezükben van, de nem nyitják ki vele az ajtót, vagyis a mondanivalót nem hozzák kapcsolatba a Messiás uralmával. A kulcs a Messiás visszajövetelével kezdődő korszakra nyit rá, az ezer éves szombatnapi pihenőre, Krisztus uralma alatt.

Különböző bibliai kommentárok gyakran hoznak messiási kapcsolatot vagy összefűzéseket a Szentírás több más szövegével kapcsolatban, de ezt nem teszik meg Eszter könyvével, mert bár világosan látható benne a jelképes üzenet, ám tisztán kimutatja Krisztus alárendeltségét. Ha Esztert messiási vonatkozásban vizsgáljuk, akkor ráismerünk az egyházra, amint az Júdától átveszi a hatalmat, mint az új választott nép, amelyen keresztül Isten végzi a munkáját. Ez a végkövetkeztetés is részben hozzájárul ahhoz, hogy szándékosan mellőzzék Eszter könyvének Messiásra vonatkozó üzenetét. Hogy mennyire el akarták rejteni ennek a könyvnek az igazi értelmét az írástudók és a farizeusok, az a következő megjegyzésből is kitűnik: ’Mert Márdokeus meghagyta néki, hogy meg ne mondja.’ Márdokeus valószínűleg azt gondolta, hogyha Eszter választatott a királynővé, az csak azért lehetséges, mert Isten őt választotta az akarata véghezviteléhez. Ez eddig valóban így is van. Isten akarata, hogy célját és tervét Eszteren, illetve az egyházon keresztül dolgozza ki. ’Ha kiderülne, hogy ő zsidó és egy elnyomott nép tagja, az veszélyt hozhat a választottságát illetően, és azzal veszélyeztetné azt is, hogy Isten eszköze legyen’ (ez a megjegyzés Ralbag-tól ered, ld. Soncino). Az Isten titkai el voltak rejtve a világ elől, mert ha az egyház azokat felfedte volna az adott idő előtt a történelem folyamán a világ számára, akkor azzal a saját fennmaradását veszélyeztette volna. Az Isten titkai magát az egyházat is elrejtették az utolsó időkig, hogy megóvják azt. Akkor azonban már fel lehetnek fedve, mert a választottakká rendeltetettek teljes számukban el lettek hívva. Valójában még a Midrásból is kivehető ez az értelmezés. Bár kérdéses volt számukra, hogy hogyan lehetséges egy igazságos, izraelita lánynak egy pogány, nem izraelita férjhez menni, de megértették, hogy Eszteren keresztül egy közelgő nemzeti katasztrófa elhárítása történt. De annak ellenére, hogy az események kristálytisztán rávezetnek egy logikus következtetésre, azokat a következtetéseket nem vonják le. Eszter személyiségének eltitkolását megítélik, és oly sokféle más magyarázatot keresnek, hogy azokat érdemes lenne egyenként idézni. Rashi megjegyzése szerint királyi származását próbálta eltitkolni (ugyanis Saul leszármazottja volt), hogy a király esetleg elküldje őt, ha nem ismeri fel nemes származását. Ilyen és hasonló hibás értelmezésekkel akarják a nyilvánvalót elhomályosítani. Az eltitkolás a választottak kilétének elfedésére vonatkozik.

Ez a vers azt mutatja, hogy Krisztus minden nap ügyel az egyház dolgaira, azelőtt jár, állandóan figyelve annak állapotát, és hogy mi történik vele. Ő hibák nélkül fogja azt az Isten elé vinni.

Amint már arra kitértünk, a Márdokeus név jelentése a tiszta mirtus kifejezésből ered. A Krisztuson keresztül áradó Szent Szellem az, ami szépítí és tisztítja a szenteket. A tizenkét hónapon át tartó mirtus olajjal és egyéb illatszerekkel való szépítés ezt a folyamatot jelképezi.

A választottak ilyen módú felkészítése a bűn elvetését, és az azt követő fokozatos megszentelődés folyamatát eredményezi. Egy másik, ugyancsak jelentős mondanivalója az egy évig tartó felkészítésnek, amint azt látni fogjuk később, a rendelet Niszán 13-tól Adar 13-ig tart. Vagyis a szent év elején lép érvénybe, és a szent év végéig tart. Ez természetesen nem véletlen. Ezáltal a történet összekapcsolódik a megváltás tervének évezredeken át tartó folyamatával.

Amikor eljön annak az ideje, hogy a választottak a király házába bemenjenek, akkor amit kívánnak, azt megkapják. A választottak kívánsága a Szent Szellem teljessége, és ez ekkor megadatik számukra.

Ez igen érdekes mondanivalót takar. A Soncino és a Rabbik megjegyzése szerint ez a második ház az a hely volt, ahová az asszonyok visszavonultak életük hátralévő részében, gyakorlatilag mint özvegyek. A világba többé nem mehettek ki, és többé nem házasodhattak meg, miután a király hitvesei voltak (Ibn Ezra). A választottakra vonatkozóan, ha azok egyszer eljegyezték magukat a királyhoz, és megkapták a Szent Szellem ajándékát, akkor többé nem mehetnek vissza a világba. Attól örökre el lettek választva és zárva. A Szent Szellem bennük él, készülnek a Krisztussal kötendő házasságra, és nem mennek ki a világba, ahol a ruhájukat bepiszkítanák. Érdekes módon ezt a pontot a zsidók jól értik és fontosnak tartják, amit sajnos néhányan az egyházban nem tesznek.

Eszternek itt említve van Abihail nevű anyja, holott korábban, a történet elején az volt róla írva, hogy sem apja sem anyja nem volt. Az előzőekben tett kijelentés a választottak geneológia nélküli állapotára vonatkozik. Ez azért van, mert az ő papságuk nem az ároni papság része, amely geneológia alapján volt meghatározva, így nekik nem kell Áron vagy Koháim ágáról származniuk. Ők az örök Melkisédek rendbeli papsághoz tartoznak. Bár nekik is van egy adott származásuk, de az figyelmen kívül marad ebben a papságban.

Amikor Eszter a király elé ment, semmit nem kívánt. Elegendő volt számára, amit kapott. Minden, ami szükséges az üdvösség elnyeréséhez az Isten szolgálatában a Melkisédeki papság részeként, az megadatik a választottaknak az udvarmesteren, vagyis az angyalokon keresztül, akik az egyház felvigyázói. Mindent megkapnak, ami szükséges a felkészülésükhöz, csak saját szorgalmukat nem. Így az egyéni fejlődésben nekik is ki kell venni a részüket. Hogy mit tesznek egész héten, mivel töltik idejüket, az az egyénektől függ, de ha nem használják ki helyesen az időt, az saját vesztüket okozhatja. Csak a szombatokon nem lehet bepótolni azt, amit elmulasztottak hét közben. Mindannyian munkára lettek elhívva.

A Tébet hónap jelentőségét a király uralkodásának hetedik évében minden kommentár helytelenül értelmezi. A megjegyzések szerint Eszter könyvében a hónapok nevei azok a Babilonban felvett hónapnevek, amelyeket a zsidók ma is használnak (Yerushalmi Rosh Hashanah 1:2). Ezek az események a király hetedik évében történtek, nem sokkal a gyalázatos vereséggel végződő, Görögország ellen vívott háborúja után. Tehát itt egy vesztes háború utáni történet van folyamatban, és látszólag az időzítésnek jelentősége van, amelynek talán van, talán nincs közvetlen viszonya a bibliai eseményekhez. Ez a rész még további elemzést és tanulmányozást kíván meg.

Ennek a résznek a magyarázata rövid és tömör. Az ószövetségi izraelita nemzet, annak Ároni papságával meg lett tagadva, és helyette új királynő lett választva, az egyház.

A 18-as versben a király és Eszter nagy mennyegzői lakomája látható (Lekach Tob alapján). A nyugodalom a tartományok számára a Talmud szerint az, hogy Ahasvérus Eszter tiszteletére feloldotta őket az adó alól. A király azt remélte, hogy Eszter ennek a tiszteletnek a fejében majd felfedi a kilétét és nemzeti származását. Ennek a versnek valójában az a lényege, hogy a nyugodalom az egyházon keresztül jött el. A 19-es versről, és a szűzek második összejöveteléről a Soncino azt mondja, hogy az az egyik legnehezebben megérthető mondata a könyvnek. Miért van egy második összejövetel is a szűzek számára? A rabbik találgatása szerint ezáltal a király féltékenységet akart okozni Eszternek, hogy így tudja meg származásának titkát. Egyes vélemények szerint itt olyan hajadonokról van szó, akik nem voltak a király jegyesei, csak összehívták őket a várakozó helyeikről, majd egybegyűjtésük után haza lettek küldve (Yosef Lekach). Mások úgy magyarázzák, hogy ezek a hajadonok Eszter királynő szolgálatába lettek választva. Szokásban állt az, hogy az új királynőnek lecserélték a szolgáló személyzetet (Rokeach alapján). Ennek nem ez a megfelelő jelentése. A második egybegyűjtés is szűzekből áll. Az első a választottakból áll, akik Pünkösd óta el lettek hívva, külön lettek választva a világtól, és részesültek a mennyegzőben.

Ahogyan az egyház hét történelmi korszaka halad, a választottak úgy vannak abba bevonva és felkészítve a Messiás eljöveteléig, és akkor részesülnek a Bárány mennyegzőjében. Maga a mennyegző tulajdonképpen két részből áll. A fentiekben láthattuk azoknak a hajadonoknak a bemutatását, akik haza lettek küldve. A rabbik hozzászólásaiból is rá lehet ismerni az okos és balga szűzek példájára, és itt valóban az van jelképezve. Voltak a szűzek között olyanok, akiket hazaküldtek, majd később másodszor is összehívták őket. Ez nem teszi Esztert, az egyházat féltékennyé. Ők egyszerűen az elhívottaknak az a része, akik balgán viselkedtek, és a második feltámadásba lettek áthelyezve az első helyett. Két mennyegző van, és két feltámadás van. Két külön csoport feletti felelősség, amit Isten Krisztusnak adott. A Rabbi hozzászólók azért nem értik még ennek sem a pontos jelentését – annak ellenére, hogy amit mondanak, az helyes –, mert nem ismerik a választottak szerepét. Azt értik, hogy a szűzeknek két külön sorsú csoportja van, és két különböző szerepet töltenek be, de az egyház fogalmát nem ismerik, és így nem érthetik meg a mondanivaló igazi jelentőségét. A jelek arra mutatnak, hogy Júda nem is fogja megérteni ennek a könyvnek a jelentését az utolsó időkig. Ahhoz, hogy Júda megértse ezt, várniuk kell az első angyal üzenetéig, amikor majd teljesen megnyílnak számukra is az ebben rejlő üzenetek. Ezt fogja követni a második angyal üzenete, vagyis a babiloni rendszer lerombolása, és a harmadik angyal üzenete a fenevad utolsó napjaiban (Jel. 14:6-10) (ld. még A Jelenések 14 üzenete [270] ).

Márdokeus a király kapujában ül. A rabbinikus vélemény az, hogy ez egy megerősített kapu belső udvarát jelenti. A közel-keleti világban ezek a belső udvarok a főkapu mögött, a megbeszélések, kihirdetések és az igazságszolgáltatás udvarai voltak. A Midrás szerint ennek megfelelője a falvakban a falu kútja volt, ahol a gyülekezéseket tartották. Eszter Ahasvérus bennfentesének ajánlotta Márdokeust, csakúgy, mint a korábbi királyok Dánielt is erre a posztra emelték. Az egyházért Krisztus lett felemelve, mint a választott vagy kijelölt Messiás. Őt emelte fel Isten a számunkra mint főpapot, és általa nyílnak meg Isten titkai. Vagyis a jelentés az, hogy Isten kapujában ül a választottak érdekében.

Az egyház, engedelmeskedve Jézus Krisztus parancsolatának, nem fedi fel önmagát. A rabbik ehhez azt fűzik hozzá, hogy Eszter nem árulta el a nemzetségét, illetve azt, hogy mely néphez tartozott. Ezt abból a célból tette, nehogy nyilvánvaló legyen a királynő rokoni kapcsolata Márdokeussal, és ezzel így megelőzzenek egy esetleges ellenük irányuló összeesküvést (Yalkut Me’am Lo’ez alapján). A rabbik azt még hozzáteszik, hogy Eszter nem fedte fel kilétét Ahasvérus kísérleteinek ellenére sem, aki őt féltékennyé akarta tenni. A vers pontos értelmezése az, hogy a választottak és Krisztus egymáshoz való kapcsolata nem lesz egyértelmű vagy ismert a világ szeme előtt, mert szándékosan van elfedve. Ezt a rabbik nem értik, mert az eseményeket az egyházra vonatkozóan nem tudják követni, és ha egy bizonyos fokig eljutnak, akkor megállnak, és nem mennek el a teljes következtetésig.

Ez a vers a mennyei Seregek lázadóira utal, pontosabban a két kérubra, akik a lázadást vezetik. E két lázadó kérub Sátán és vele az oroszlánfejű, vagyis az Aeon quadrant-rendszer főangyala, aki mellé állt a lázadásban.

Másszóval ki lettek törölve az élet könyvéből és átkozottak lettek, mert átkozott az, akit fára akasztanak. El lettek mozdítva a nekik adott rangból is.

Ez az idézet visszavisz bennünket a Sátánt szolgáló földi erőkhöz, Hámánhoz és az amálekitákhoz.

Itt a sivatagban történt, Sátán és Krisztus közötti nagy harc van bemutatva, ahol Krisztus megtagadta azt, hogy leboruljon Sátán előtt és imádja őt, annak ellenére, hogy a föld feletti uralom Sátán kezébe lett adva. Sátán lett e föld hajnalcsillagaként kijelölve. Ő uralja ezt a földet (Eféz. 2:2 és 2Kor.4:4), de Isten elküldte a Messiást (Márdokeust), aki a Sátán munkáját megítélte, és tőle átveszi a föld feletti uralmat. Ennek a résznek az a fő mondanivalója, hogy Krisztus nem engedelmeskedett Sátánnak.

Ennek a sorsvetésnek különösen komoly vallási szerepe van. Ez nem szerencsejáték volt. A sorsvetés Márdokeus népe ellen történt. Ez a sorsvetés az egyház ellen folyamatosan történik, az egész vallási szent évet magában foglalóan, Abib-tól (Niszán) Adar hónapig. A választottak a szent év minden hónapjában szellemi támadások alatt állnak, és Sátán keresi a megfelelő időt az elpusztításukra.

Tehát ez a hatalmi pozícióban álló személyiség, akit Isten jelölt ki – mert minden hatalom az Isten ereje által van kijelölve –, a választottak elpusztítását kéri. Néhány dolog említésre méltó a rabbik megjegyzéseiből a Púr, vagy sorsvetésről, és annak törvényeivel kapcsolatban. A Soncino azt mondja a Púr-ról, hogy az a szó nem sorsvetést jelent. A (Púr) szó fellelhető a perzsában is, de az akkádok Púr szava valóban sorsvetést jelent, amit általában fából készült kockákkal tesznek, és az azt vető személy a kérdező elé dobva, a kocka tetején levő jelek alapján határozza meg valaminek az idejét (Daath Mikra). Ilyen kockákat találtak Susán városának feltárásakor. Ezek a kockák kb. egy centiméter szélesek és négy és fél centiméter magasak. A páros számok pozitív vagy igenlő válaszokat, míg a páratlanok negatív, nemleges választ jelentenek (Soncino; Marcus). Az itt említett sorsvetést valószínűleg napról-napra, hónapról-hónapra tették, a megfelelő időpont kiválasztásához. Hámán minden hónap minden napján kereste és próbálta meghatározni támadásának sikerét. Vagyis a támadások folyamatának sikere napról-napra, hónapról-hónapra, előre meg van határozva. A kezdetkor mindennek az időrendje előre meg lett adva, el lett rendelve.

Hámán megörült, és ezt mondta: a sors arra a hónapra esett, amikor Mózes meghalt, de azt nem tudta, hogy Mózes születése is az Adar hónapban történt (Talmudból). Az érdekes, hogy a rabbik itt összefüggést hoztak Mózes halálával kapcsolatban. Izrael elpusztítása ugyanis kapcsolatban van Mózes halálával, mert a Messiás alatt Izrael újra tartani fogja a törvényt, amelynek Mózes volt a közvetítője.

Sátán a világ hatalmain keresztül - amit itt az amálekiták szimbolizálnak - megpróbálta elpusztítani Izraelt már Mózes ideje óta. Mózes az ígéret földjére való bemenetel előtt halt meg, és ekkor Izrael gyászolta őt 30 napig.

Itt tehát az Izrael sorsában eljövendő, utolsó pusztulásról beszélünk, a Messiás eljövetele előtt. Az utolsó harminc nap az amálekita népek háborúja, amelynek célja Izrael elpusztítása. Itt ennek a jövőben megtörténő pusztításnak a fogalmát is takarja a sorsvetés. Az utolsó időkben a Sátán uralma alatt lévő hatalmak, a próféciák és a meghatározott időrend torzított értelmezése miatt, továbbá a sorsvetés alapján, újra esélyt látnak Izrael elpusztítására. A Rabbiknak sok kommentárjuk van Hámánt illetően, amint egy bizonyos szétszórt népet folyamatosan vádol. A Márdokeus elleni gyűlölete olyannyira mély volt, hogy annak egész népét ki akarta irtani. Másszóval a választottak a Krisztus nevéért tett tanúbizonyság miatt vannak üldözve és pusztítva. A Messiás eljövendő országlását szintén annyira gyűlöli, hogy az abban részesülő választottak ellen mindent megtesz, ami erejében van. A választottak iránt nem lennének ilyen szintű követelmények, ha nem volna egy Messiás, akinek majd eljön az országlása, és akivel együtt átveszik az uralmat a lázadó hatalmaktól. A Talmud azt mondja Hámánról, hogy senki nem tudott nála jobban rágalmazni. A rágalmazásnak és vádaskodásnak maga Sátán a megtestesítője. Ő az, aki a választottak ellen vádaskodik éjjel-nappal, szünet nélkül, és a vers erre a tényre mutat rá. Amikor Hámán azt mondja, hogy ’ennek a népnek törvényei különböznek minden nemzetségtől’, az utalás arra, hogy a választottak nem a világ fölött uralkodó, Sátán által meghatározott és nemzetekre tett törvényeknek engedelmeskednek. Ez a nép nem veti alá magát a Sátán által meghatározott törvényeknek, hanem a Krisztus (Márdokeus) által adott törvények szerint él. Helyesebben szólva Izraelnek és a zsidóknak Isten a Jelenlét Angyalán keresztül olyan törvényt adott, amely az Ő természetéből ered, és így természetesen más, mint a körülöttük élő népeké. Ez a választottakra is vonatkozik. A törvényre vonatkozó rész nem koholmány volt, mint inkább egy tény megállapítása.

Ez egy elképesztően nagy összeg. A Soncino szerint tízezer tálentom ezüst mai megfelelője az hárommillió-hatszázezer font. Hozzáteszik, hogy ez az összeg sokkal többet ért akkor, mint ma, vagyis nagyobb volt a vásárlóereje, és Hérodotosz szerint ez az egész perzsa birodalom egy éves jövedelme volt ezüstben számolva. Hámán valószínűleg ilyen összeget várt el a zsidó tulajdonok kifosztásából, miután szándéka szerint kiirtotta volna őket. Vagy ennyire számított, miután kizsákmányolta őket, vagy pedig ezt a pénzt a saját vagyonából adta volna a király kincstárába, mivel mérhetetlenül gazdag volt (Ralbag alapján). A rabbik ezenkívül számmisztikai értelmet is adtak ennek az összegnek, mert az idevonatkozó írások számértéke 165, ami pedig az akasztófák felállításának a száma is, így ez egyenértéke volt a nép elpusztításának. Erről bővebben a hamarosan megjelenő A Holocaust: Az Üldöztetés Ötödik Pecsétje című írásban fogunk írni.

Ez a gyűrű a király pecsétgyűrűje volt. A Soncino megjegyzi: ennek a birtoklása teljes hatalmat adott Hámánnak, a király nevében cselekedni. Valóban hatalmat kapott, hogy a király nevében cselekedjen, de ez később Márdokeus és az alatta levők kezébe adatott. A hatalmat jelképező gyűrűt Isten adta Sátánnak. Neki adatott az uralom e bolygó fölött, és e földnek az istenévé (theos vagy elohim) lett téve.

Az ezüstöt visszaadták neki. A király visszaadta a pénzt, és azt mondta: Az ezüst tied legyen, s a nép is, hogy cselekedjed vele, ami néked tetszik. Ha a király elfogadta volna a pénzt, akkor eladta volna a népet. Az ítélkezés ideje eljött, és a sorsvetés által keresett időpont megadatott Hámánnak (Sátánnak) ahhoz, hogy kivitelezze tervét a választottakon. Isten úgy ítéli meg Sátánt, ahogyan ő azokkal bánik, ugyanazt a mércét használva. Ezért nem fogadta el a király a fizetséget. Hasonlóan adta Isten Jób fiait is Sátán kezébe, hogy elpusztítsa őket, a születésnapok bálványszerű ünneplése miatt, a korai assziro-babiloni rendszer ideje alatt (ld. a Születésnapok [287] című írást). Ezekhez a versekhez a rabbik azt még hozzáteszik, hogy Asvérus legalább úgy utálta a zsidókat, mint Hámán is. Vagyis szerintük azért hagyta a pénzt Hámánnak, mert úgy gondolta, hogy az szívességet tesz a zsidók kiirtásával. Ez az értelmezés hamis.

Itt a Púr vagy sorsvetés eredménye látható. A szent év minden napján sorsot vetettek, de nem találták a megfelelő napot tervük véghezviteléhez. Nem találták, amíg el nem értek a szent év végéig, az utolsó hónap tizenharmadik napjáig, amely napon a sorshúzás szerint a népirtás kezdetét vehette. Vagyis a történelmi parallel szerint, a világ kezdetétől meg lett határozva, hogy az ellenfél nem vetheti kezét teljes erejével a választottakra az utolsó időkig. Az az idő a nagy nyomorúság ideje, az ötödik pecsét (ld. még a Korszakunk időrendi táblázata [272] és A 2000. Év jelentősége [286] című írásokat).

Susán egy ősi város, amely létezett már a perzsák és médek birodalma előtt is (ld. Egyiptom bukása [36]: A Fáraó törött kezének próféciája című írást). A Soncino szerint ’a király pedig és Hámán leültek, hogy igyanak’ idézet a leghatásosabb példája az irodalmi ellentéthatásnak. A parancs ki lett adva több tízezer ember kiirtására, és a király közömbösen leült iszogatni a vezérével (Dera Pashra).

A király kapuján nem lehet bemenni zsákruhában. Márdokeus megalázta magát és kiállt a választottakért. Krisztus mint ruhát, gyenge emberi testet öltött magára. Emberként eljőve megalázta és halálra adta magát értünk. Ez a Messiás története röviden. Senki nem mehet a király elé emberi testben. Lehetetlen emberként megközelíteni vagy látni Őt, mert a bűn és halandóság képtelenné tesz bennünket arra. Isten szellem és láthatatlan, ahogy azt Pál az első Timóthéushoz írt levelének 6:16-os versében fejezi ki. Egyedül Isten halhatatlan. Akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat. János 1:18 ezt szintén kihangsúlyozza: Az Istent soha senki nem látta.

Egy alkalommal Krisztus azt mondta Péternek, hogy Sátán kikérte őt, hogy megrostálja, mint a búzát. Sátánnak hatalmában van a választottakat megpróbálni. Krisztus itt azt tudatta Péterrel, hogy Sátán kérte Istentől azt, hogy adja őt a kezébe azért, hogy megrostálja, vagyis megpróbáltassa, és a próbák által bebizonyítsa Péter alkalmatlanságát. Ez rámutat Sátán létének és céljának lényegére. Neki lehetősége van Isten trónja elé járulni, ahol vádolja a hívőket, és Krisztus az, aki közbenjár értük. Krisztus nem veszít el egyet sem azok közül, akik neki adattak, és ő képessé teszi őket munkájuk elvégzésére. Sátán azt akarja bizonyítani, hogy a választottak képtelenek betölteni az elhívásukat, nem képesek és nem érdemesek arra, hogy uralkodjanak az Isten országában. Szerinte Isten hibát követ el a hívottakkal, mert azok túl különbözőek, sok mindenben eltérnek egymástól, és nekik nem szabadna uralkodni. Ez az önző és magánakvaló jellemvonás volt a lázadásának is az eredeti oka.

Az egyház felelősségéhez tartozik a nemzetekért való imádság. Felkészülve, bátran mennek az Isten kegyelmi trónja elé imáikkal, amelyekért az Isten trónja előtt ülő huszonnégy vén a felelős (Jel. 5:8). Ők azok, akik aranypoharakba helyezik a szentek imáit, és Isten elé teszik meghallgatásra. Ha az egyház nem járna közben a világért, akkor a világ el lenne pusztítva.

Ezek a választottak elhivatottságára utaló versek. Senki nem mehet be a Szentek Szentjébe, ha nincs arra elhívása, mert aki hívás nélkül bemegy oda, az elpusztul. Ez vonatkozott Izrael papságára is. A Szentek Szentjébe csak Áron mehetett be, és csak egyszer egy évben, hogy engesztelést kérjen Izraelre. Az egyházba elhívottak azok választottak, kijelöltek és felkészítettek arra, hogy a Szentek Szentjébe mehessenek minden nap azért, hogy imáikkal közbenjárjanak a népekért. Viszont nekik is fel kell készíteni magukat, és ha ruhájuk nem tiszta, vagyis lelkileg nem helyesek Isten előtt, akkor a halál veszélye rájuk is vonatkozik. Azok, akik az Úrvacsorát méltatlanul veszik magukhoz, és az Úr testét nem becsülik, a halálnak teszik ki magukat (1Kor. 11:28-32).

A fentebb említett harminc napnak itt szintén jelentősége van, és a Mózes halálát követő harminc napos gyásszal hozható össze, ami az utolsó idők eseményeivel is kapcsolatos.

Krisztus maga sem léphetett szolgálatba, amíg nem érte el harmincadik évét. Három évig tanított, ebből az első év egybeesett Keresztelő János küldetésével, a másik két évben pedig teljesen egyedül dolgozott (ld. A keresztrefeszítés és a feltámadás Időzítése [159] című írást).

Nincs menedékhely (ld. A menedékhely [194] című írást). A király házában lévők nem menekülhetnek meg, míg a nép többi része elpusztul. Ezt mondja Krisztus (Márdokeus) a választottaknak (Eszter királynőnek), és azt, hogy a király házában élőknek tenniük kell a munkájukat, imádkozni, böjtölni kell a népekért, mert ha nem végzik ezeket el, akkor számukra sincs menekülés. Ez ellentmond azoknak a kultikus és eretnek tanításoknak, amelyek szerint az egyház egy különleges és biztonságos menedékhelyre vonul, vagy titokban elragadtatik, és számukra így biztosított a menekülés (ld. A Millennium és az elragadtatás [95] című írást). Az egyházba beszivárgott ilyen és hasonló tanítások miatt számosan nincsenek kellően felkészülve az előttünk álló munkákra. A ránk szabott feladatot pedig el kell végezni.

Isten mást helyez annak helyére, aki nem végzi munkáját. A kövek kiáltanak fel, ha mi nem tesszük. Ha valaki nem végzi a feladatát, Isten elmozdítja, akár el is pusztítja, és mást állít annak helyébe, mint ezt már többször megtette a múltban. Ma sincs ez másként. Honnan tudjuk, hogy az elhívásunk nem ezekre az időkre szól-e? A Melkisédek rendbeli papság tagjai nem céltalanul lettek papokká és királyokká nevezve, hanem az ilyen idők miatt, amelyben élünk.

A világot uraló törvények és az elénk állított problémák ellenére az Isten elé kell járulnunk, mindennek a kimenetelét az Ő kezébe téve. ’Ha ezután elveszek, hát elveszek’ más szóval azt jelenti: legyen meg az Isten akarata.

Ez az idézet nem nézhető úgy, hogy Eszter parancsol Márdokeusnak, hanem azt mutatja, hogy Krisztus végzi a munkáját a szentek érdekében, ahogyan azok imáikban segítséget kérnek. Ahogy a választottak feladataikat teszik – egymást segítve és támogatva –, imáikban erőt és útmutatást kérve Krisztustól, úgy az angyali Seregek segítséget nyújtanak számukra. Ez egy olyan erő a hívők kezében, amelyet kevesen értettek meg eddig. Ezért mondta Krisztus, hogy ha hitünk van, hegyeket tudunk elmozdítani, és a tengerbe vetni azokat. A hegyeket nem mi tettük az útba, de elmozdíthatjuk azokat, ha hitünk van rá. Ez azt is jelenti, hogy az ellenünk felálló adott rendszert hit által megváltoztathatjuk.

Ez a vers a Jónás jelével hozható össze, ahol a Messiás küldetésének utolsó három napja megalapozta és elindította az egyház működését. Az utolsó időkben szintén lesz egy adott időszak – a két tanú szolgálata alatt –, amely lényeges lesz a föld megváltásával kapcsolatban. Az első, második és harmadik angyal üzenetei határozzák meg a végidők eseményeinek sorrendjét (ld. a Jónás jele és a templom helyreállításának története [13]; A két tanú [135]; A Jelenések 14 üzenete [270] és Az utolsó pápa: Nosztrodámusz és Malachy elemzése [288] írásokat).

Az egyház nem fog tétlenül pihenni az utolsó időkben, mialatt a két tanú bizonyságot tesz Jeruzsálemben. A választottak nem fognak egy biztonságos menedékhelyen üdülni, várva a megváltásukat. Inkább térdükön imádkozva, zsákruhában, porban és hamuban esedeznek a világért, és felkészítik a földet az Isten országának eljövetelére. Miattuk, az ő érdekükben nem lesz a világ teljesen megsemmisítve. Ez kemény, hitet követelő munka, ami nem játék. Krisztus nem egyedül dolgozik, a két tanú sem fog maga elvégezni minden feladatot. Az egyház jövője nem csak a vezetőségen múlik, hanem minden egyes választotton. A nemzetek léte és jövője az ő tanításaiktól, imáitól és böjtjeitől függ. Ebből a hitből ma sajnos nagyon kevés létezik, és egyre kevesebb idő marad hátra.

Jézus Krisztus véráldozatán keresztül kegyelmet kaptunk, általa a király elé mehetünk, aki kinyújtja felénk az arany pálcát. Az ő áldozatadása óta bemehetünk a Szentek Szentjébe Isten elé, és megérinthetjük az arany pálcát.

Erre a versre vonatkozóan a Soncino-ban és a rabbik megjegyzéseiben is általában az a vélemény, hogy ezt a kérdést egy eltúlzott gesztusból tette fel a király, amit nem kell komolyan venni. Ez az értelmezés helytelen, mert a vers jelentése pontosan az, amit mond. Az emberi teremtést is beleértve, az uradalom fele lázadás alatt áll. Az elohim rangú lényekből tizenkettő elbukott, és a választottak a helyreállított felet fogják megkapni. Vagyis az egyház azt a részt örökli majd, amit a bukott angyalok elragadtak. Az angyalok egyharmada lázadt fel, de a magasabb rangú, uralkodó, az eredeti tanácsban levő elohim fele bukott el. Továbbá, mivel az emberi teremtés eggyé fog válni a mennyeivel, és feltehetően egyenlő számú lesz azzal, így az egész teremtés felét teszi ki. Az ország felének ígérete tehát nem egy hanyag kijelentés volt. Bár a pontos számokat nem tudhatjuk, a népszámlálás eredménye számunkra most ismeretlen, mert még nem tehetjük azt meg. A történet végén erről lesz még szó, de az a kijelentés, hogy ’ha az ország fele is’ - utalás a méretre. Az egész fizikai teremtés bele fog olvadni a mennyeibe, amint azt Az Isten Városa [180] című írásban bemutattuk.

Itt két külön lakoma van, amelyek két külön eseményre mutatnak rá. Az első napi lakoma a borrivással, amikor Eszter meghívja a királyt és Hámánt egy másodnapi lakomára is. Ez a két lakoma szintén utalás a mennyegzőkre, vagyis a két feltámadásra. A feltámadások az ítéletek hozatalával is járnak. Az ítélet az Isten házánál kezdődik, és a szentek, akik megfelelnek arra, az első feltámadásban részesülnek. A másnapi lakoma az a második, vagy általános feltámadásra vonatkozik, amelyben meg lesz ítélve az egész emberiség, és a bukott angyalok seregei. Erről részletes magyarázatot A Halottak feltámadása [143]; A bukott angyalok ítélete [80]; A nemlétező harmadik feltámadás [166]; A lélek [92]; Az elveszett bárány és a tékozló fiú [199] című írások adnak.

Innentől a történet Hámán sorsára irányul. Ennek jelentősége az, hogy az egyház kezet kap majd az ítélkezésben. Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni? (1Kor. 6:3). A világ az egyház irányítása alá fog kerülni (ld. még Jézus Krisztus pre-egzisztenciája [243]).

Ezek a versek sok mondanivalót rejtenek. Hámán korábbi öröme és jókedve összehozható Izrael bálványimádatba esésével, és az azt követő fogságukkal, aminek ő volt az okozója. Annak, hogy a lakomára meghívták, egy hosszú időt átfogó aspektusa is volt, vagyis esélye lett volna megváltozni. Sátán mindennek ellenére folyamatosan Izrael elbuktatásán dolgozott, amíg az fogságba nem került, majd teljesen szétszóródott. A Messiás iránti mély gyűlölete állandó haragban tartotta, mert az hűséges maradt Isten uralmához. Sátán egyike volt a két kérubnak, akik az angyali lázadást, és a bukott angyalok kegyelemből való kiesését okozták. Ő volt az okozója Izrael - és később Júda - bálványimádatának, fogságba menetelüknek, majd elszóródásuknak is. Az írásrészekből kivehető, hogy ők is meg lettek hívva a kegyelemhez, – még Sátán is – de nem változtak meg. A Márdokeusnak szánt akasztófával jelképezve van az, hogy Sátán a fára, illetve keresztre akasztással akarta Krisztust elpusztítani.

Itt kimutatkozik Hámán kevélysége, és hogy mennyire nagyra tartotta magát, pontosan tükrözve Sátán jellemét, aki szintén önmagát magasztalta fel. Sátán egyike volt az oltalmazó kéruboknak, de ő az elohim tanács fejévé akart lenni. Az Istennel akart vetekedni – aki felkente őt mint oltalmazó kérubot –, és az Isten gyülekezetének hegyére felülni. Erőszakkal akarta magát egyenlővé tenni a Magasságos Istennel. Krisztus ennek ellenkezőjét tette, megalázva magát engedelmeskedett a halálig, és erre az ellentétre mutat rá a Filippi. 2:6 idézet.

Az a ló, amelyen a király szokott ülni, az Isten erejét jelképezi. Krisztus második eljövetelekor fehér lovon ülve tér majd vissza a földre, rámutatva arra, hogy Isten erejében cselekszik a Szent Szellemen keresztül.

Mindenki, aki hatalomban ül, az Isten által kapott koronát viseli, az általa adott trónon ül, és az Ő felhatalmazásából uralkodik.

Krisztus bebizonyította, hogy méltó Sátántól átvenni az uralkodást, mint az új hajnalcsillag. Az ő számára kívánt a király tisztességet, és megmutatta Sátánnak, hogy érdemesnek bizonyult arra, hogy átvegye tőle az uralkodást. Sátán így tudja azt, hogy Krisztus lesz helyette a hajnalcsillag, és az ő ideje már rövid. Isten kinyilvánította ezt neki, és ezért nagy a sárkány haragja.

Krisztus feltámadása után visszatért az Istenhez. Hámán sietve hazatért, búsulva és fejét betakarva, ami a gyász jele (Sám. 15:30). A Targum szintén megemlíti ezt. Mindez azt jelképezi, hogy el lett vágva Istentől. Hogy házába tért fejét betakarva, az a földrevetésére, majd az ezer éves megkötésre utal (Jel. 20:2).

Ez egy nehéz írásrész. A rabbik szerint azért nehéz megfejteni, mert az ellenségről és annak munkájáról van szó. Vizsgáljuk meg a szöveg mondanivalóját. Eszter elpanaszolja a királynak, hogy népe (a választottak) el lettek adva a pusztulásra. Ha szolgáknak vagy szolgálóknak lettünk volna eladva (mi az egyházban), akkor nem szólnánk, hallgatnánk, hiszen az a feladatunk, hogy Istent szolgáljuk. Mi az egyházban Isten fiai vagyunk az örökbefogadás által, míg Izrael csak Isten szolganépe volt. Mózes Isten szolgája volt, Krisztus pedig az Isten fia, így Krisztus nagyobb Mózesnél. A hívőknek, és Mózesnek is megadatik a fiúság az első feltámadáskor. Ha ez a fiúság el lenne tőlünk véve, és mi, akik az egyházban vagyunk, egyszerűen vissza lennénk adva a szolgaságra, akkor mit szólhatnánk vagy tehetnénk ellene? Amiatt nem emelhetnénk fel a szavunkat. De itt többről van szó. Az ellenfélnek nem csak az áll szándékában, hogy egyszerűen a második feltámadásba tegyen bennünket, hanem teljes lelki, szellemi pusztulásunkat akarja elérni. Ez a Sátán szellemi harca ellenünk. Célja, hogy lerombolja az egyházat mint szellemi erőt, és Istent levesse az univerzum trónjáról. Az ’Akkor hallgatnék, jóllehet az ellenség nem adna kárpótlást a király veszteségéért’ idézet ezt jelenti. De nem hallgatunk, mert a mi Istenünk, akit szolgálunk, az nagyobb az ellenségnél. Az ellenfél nem érdemes az uralomra, és harcolunk ellene, védve az Isten által adott rendszert. Tehát Jézus Krisztuson keresztül megalapozzuk a fiúsági viszonyunkat Istennel, és legyőzzük ellenfelünket, aki teljes halálunkat akarja.

A bukott angyalok ekkor az egyház elé viszik majd kérelmeiket, mert a választottak – az alapján, ahogy legyőzték a bűnt – fogják őket megítélni. Az 1. Kor. 6:3 vers – Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni? jelentése az, hogy Jézus Krisztus és az egyház kezében lesz az ítélkezés a bukott angyalok fölött, akik majd hozzájuk fognak esedezni kegyelemért.

A kerevetre esésnek fontos jelentése van. Sátán az egyház kerevetére esett és annak része lett, amiért figyelmeztette Krisztus a Thiatira-beli gyülekezetet, akik elfogadták Jezabel hamis tanítását és prófétaságát, ezért Isten ágyba vetette őket a hamis prófétákkal. Ez a rész az egyházba bekerült hamis vallásformákra és tanításokra utal.

A sorsot, amelyet Sátán Krisztusnak és az őt követőknek szánt, maga szenvedi majd el.

Az egész ház, vagyis az egész bolygó, amely a hajnalcsillag teljes uradalma alatt állt, ekkor kezet cserél. Sátántól, a jelenlegi hajnalcsillagtól Krisztus és az egyház kezébe kerül az uralom, akik osztoznak ebben a hajnalcsillagban.

Ez a rendelet az Isten akaratából jött, és megegyezik azzal a Jelenések könyvében leírt résszel, ahol kimutatkozik, hogy kik tartoznak a Sátán zsinagógájába. Azok, akik hazudnak és azt mondják magukról, hogy ők zsidók, de valójában nem azok, leborulnak majd a szentek előtt, és megtudják, kit szeretett az Isten.

Így lesz ismertté, hogy ki az igazi, szellemi zsidóság, mi az üdvösség valódi útja, és az Izraelhez tartozás lényege. Mindez nem más, mint a szívünk körülmetélése a Szent Szellem által, mert az tesz bennünket igaz, szellemi izraelitákká. Ezt nem lehet a Talmud olvasásából megérteni és elérni.

Nem véletlen a Siván hónapi dátum. Legtöbb esetben erre a hónapra esik Pünkösd, ami a Pászka ünnepe által felkészített egyház megalapulásának és munkakezdésének az ideje. Hogy a Siván hónapnak van-e ezen kívül még valami más jelentősége is, az egyenlőre nem nyilvánvaló.

Ez a rész a Jelenések könyvében leírt pusztításokra utal, az Úr haragjának napján, amint kiküldi büntető seregeit a világra.

Az ’egy napon’ bevezetéssel átvált a történet folyamata. Az Újszövetség levelei és a Jelenések könyve utalnak ezekre a végső eseményekre. Miután az egyház megalapult, az apostolok és próféták ki lettek jelölve munkáikra, a Jelenések könyve elkészült, mint az utolsó figyelmeztetés írásban. Amikor az abban leírt események elkezdődnek, a megváltás tervének egy új szakaszába érünk. A mennyei jelek után feltűnik a Messiás, és átveszi az uralmat a bolygón. Fordul a kocka. Az Úr haragjának nagy napja megkezdődik, és a választottak elleni pusztító háború van mérceként használva arra, ahogyan Isten büntetést mér a világra (ld. Az Úr napja és Az utolsó idők [192] című írást).

A kék és fehér szín említése a királyi ruhában nem véletlen, mert azok az igazságot és tisztaságot jelképezik. Első eljövetelével, alázatosan öltözködve (amit Márdokeus zsákruhája és hamuban ülése is mutat), szimbolikusan az engesztelés ünnepén viselt papi vászonruhában jött el, hogy az ároni vagyis pap-Messiásként meghaljon. Mivel feláldozta magát a kereszten, ekkor mint király Messiás jön el, az igazság kardjával a szájában, és az Isten erejét jelképező lovon ülve. Itt már az uralkodás nagy aranykoronáját és királyi ruháját viseli, király Messiásként.

Ésaiás próféciái itt beteljesednek, amint a pogányok Júdához jönnek, és tízen ragadják meg egy zsidó ruháját, mondván: ’az Úr veletek van.’ Vagyis a pogány népek is eljutnak az igazság ismeretéhez, és a választott nép részévé válnak.

Izrael maradéka, akik túlélik a nagy nyomorúságot, olyanok lesznek a népek között, mint az oroszlánkölykök. Júda harcolni fog Jeruzsálemnél (Zak. 14:24). Ésaiás 66 bemutatja, hogy az egész világra kiterjed az Isten uralma az újrarendeződés ideje alatt. Izrael maradéka (mind a 12 törzsből) megmenekül, és visszaköltözik eredeti hazájába. A szombat és az újholdak vissza lesznek állítva (Ésa. 66:23) az Úr ünnepeivel együtt (Zak. 14:16-19), és az egész világ tartani fogja azokat.

A Messiás uralma véget nem ér.

Ezt a felsorolást a hagyományok szerint egy lélegzetvétellel mondták el, és a Massoretik írásokban ebben a sorrendben vannak megadva. A Massora előírja, hogy Hámán tíz fiának nevét a lap jobb oldalán, függőleges oszlopban a vav, vagyis és szókezdéssel kell felsorolni. Ennek valószínűleg az a hagyomány az oka, miszerint Hámán tíz fiát egymás alatt, sorrendben akasztották fel a magas akasztófákra. Egy másik hagyomány alapján, amikor a Megilláh-ból a Purim részt olvassák fel, a neveket egy szuszra sorolják el, mert a Targum szerint mind együtt haltak meg. Ez sem véletlen, mert kapcsolatban van az utolsó idők eseményeivel és a fenevad birodalmával. A tíz fiú neve azért van egy szuszra elsorolva, mert ők jelképezik a fenevad uralma alatt egyesült tíz országot, akik egyszerre kapják erejüket és hatalmukat, és együtt is pusztulnak el.

A zsidóknak van ismeretük a Sátán uralmi rendszeréről és annak végső formájáról. Ez a nagyhatalmi rendszer a babiloni birodalom kialakulásával jött létre, és végigfut a történelem folyamán az utolsó időkig, a tíz király egyesüléséig. A rabbik világosan egybehozzák ennek a résznek az értelmezését a Dániel 2-ben leírt állóképpel, és értik, ahogy azok az Eszter könyvéhez kapcsolódnak. Az aranyfejjel jelképezett babiloni rendszer végig fennmarad a történelemben az utolsó időkig. Nabukodonozortól kiindulva, később átváltva a perzsák és a médek ezüsttel jelképezett birodalmára, majd a görög és római birodalmakra, ez a rendszer uralta a földet. Az amálekiták ennek a babiloni rendszernek a különböző formáiban csak a katonai erőt jelképezik, vagyis azt az erőt, amelyen keresztül Sátán közvetlenül vívja a háborúit. Hogy a Sátán uralmának végső formáját képviselő tíz fiú vagy király egyszerre és együtt pusztul el az utolsó időkben, az a Dániel 2-ben található állókép tíz lábujjával hozható össze. Ezek jelentik a Jelenésekben írt, hétfejű fenevadon lévő tíz szarvat is. E két szimbólum a Sátán uralmának utolsó mozzanataira utal. Annak a babiloni rendszeren alapuló uralomnak az utolsó megnyilvánulása, amely magában foglalja a pogányoknak meghatározott időt. Ezért van megemlítve a templomon kívül helyezkedő tornác a Jelenések könyvében. Hámán betér a külső tornácra, mert engedélyezve van neki. A külső tornác a pogányok kezére adatik, akik a szent várost tiporják negyvekét hónapig.

A hagyomány szerint az 500 megölt férfi Hámán udvartartása vagy háznépe volt, és ez a Sátánt közvetlenül szolgáló, magas rangú lények száma az ő hierachiájában. Ez utaló szám arra az 500 választottra, akik az őáltaluk megüresedett helyre állnak majd. A Krisztus általi, meghatározott, számok szerinti hívásnak, mint a 12, a 30, és a 70, egészen a 144.000-ig, mind jelentőségük van, mert azokat a beosztásokat és felelősségeket fogják ők betölteni, amelyeket az elbukott angyalok uraltak a lázadás előtt. Mindannyian előre ki lettek jelölve, mint királyok és papok ezen a rendszeren belül.

Nincs zsákmányszerzés. A választottak semmit nem hagynak meg és visznek magukkal a Millenniumba a Sátán rendszeréből. A rabbik szerint még érintve sem volt a zsákmány, mert a zsidóknak csak az életbenmaradás volt az egyetlen céljuk (Eshkol Hakofer). Ennek annyiban van jelentősége, hogy a választottaknak szintén az életbenmaradásért kell küzdeniük, és mindent hátrahagynak Sátán világából vagy a testi világból, amikor az első feltámadásban részesülnek.

A második napon 300 embert ölnek meg, de nem zsákmányolnak el semmit.

Az egész birodalomban 75.000 embert öltek meg.

Az Adár hónap telihold napja volt, amikorra elérték céljukat.

A kerített és kerítetlen városok Izrael honfoglalásakor lettek meghatározva, és ennek visszaállítása van itt bemutatva, mert Xerxes ideje alatt, a babiloni fogságban ezt nem volt módjukban követni. A rabbik a Púrim ünnepe alatt a Józsúé idejében meghatározott módszert követik a kerített és kerítetlen városok kijelölésére. Ez azért fontos, mert a számok megegyeznek, vagyis nem növelték azokat, annak ellenére, hogy Izraelen kívül a számoknak nagyobbnak kellene lenni. Pontosan a Józsúé könyvében megadott mintára teszik. Ezért is egyértelmű, hogy ez a vers a második honfoglalással kapcsolatos, amely az első, eredeti honfoglalás mintájára fog megtörténni (ld. még a Jerikó Elesése [142] cínű írást).

Ez a prófécia Krisztus irányítása alatt fog beteljesedni.

Ez az ünnep - ami most csak a zsidók ünnepe - meg fog maradni, és mindenki számára kötelező lesz, aki Júdához csatlakozik. Amikor a Messiás uralma eljön, rendeletet ad a Púrimról is.

A Púrim ünnepét a Messiás uralma alatt átveszi majd az egyház is. A Millennium alatt kötelező lesz ennek az ünnepnek is a teljesen betartása, de a világ számára csak akkortól kezdődik.

Eszter könyvének a vége különösen jelentős. A király adót vetett ki az egész birodalomra. Egyes megjegyzések szerint az első verstől kezdve, ez a fejezet egy függeléke, vagy utószava Eszter könyvének. Ez a befejezés erősen kiemeli úgy Ahasvérus hatalmát, mint azt, hogy felmagasztalta Márdokeust, akinek méltóságot és dicsőséget adott, és aki második lett hatalomban a király után. Ezeket a verseket nem elemzik a zsidók részletesebben, a modern, világi kereszténység pedig kimondottan kerüli ennek a résznek a magyarázatát, ugyanis egyértelműen kimutatja Krisztus alárendeltségét. A júdaizmus és a hagyományos értelemben vett kereszténység itt elakad, és nem tud mit hozzáfűzni, mert Krisztus a király után másodrangúvá lesz téve, mi több, Sátánnal egyenlő rangba teszi a történet, mert az ő beosztására tette magát méltóvá. Befejezésül, Ahasvérus és másodkeze, Márdokeus sikeresen uralmuk alá hajtottak sok tartományt, és adót vetettek ki a környező földekre, még a tengerek szigeteire is (Malbim alapján).

Mivel ennek a héber szónak a jelentése minden más helyen kényszermunkát jelent, pontosabb fordítás a kötelezővé tett munka (ld. Or Hachaim, 1Móz. 1:11).

A Targum szerint ez az adó a fejpénzre utal (Aruk alapján). Mi ez a fejpénz? A fejpénz az Engesztelés Napján kirótt templomi adó. Az egyház, Isten királyságának eljövetelével és Krisztus vezetése alatt, újra bevezeti majd az Engesztelés Napján kivetett templom adót az egész földön. Minden népre, a királyság minden tartományában. Ez azt jelenti, hogy kötelezővé lesz téve, és minden személy, aki fizeti ezt az adót, az Isten országának uralma alatt áll, és megadatott számára az üdvösség, ami akkortól már minden nemzet számára elérhető. Az üdvösség a pogányok számára is megadatik, csakúgy, mint most a választottaknak, és ezt az adót kötelező lesz nekik fizetni.

Mint láthattuk, az Eszter könyve nem csupán egy zsidó lány története, aki Perzsia királynőjévé lett. Ha megértjük ennek a könyvnek próféciai mondanivalóját, akkor a Jelenések könyvére is jobb rálátást kaphatunk az Ószövetség szemszögéből. Bemutatja annak a tervnek a felépítését, ahogyan az egész föld meg lesz mentve önmagától Jézus Krisztuson keresztül, aki majd az egyházzal együtt uralni és vezetni fogja azt.