Isten Egyházának Keresztény Gyülekezetei

 

A Választottak, mint Elohim [001]

 

Az Egyház eredeti tanításai

és

a Szentháromság doktrinájának megjelenése

 

Ez a írás az elohim lét, lények sokaságára való kiterjedésének tényét mutatja be. Vázolja továbbá azt, hogy hogyan részei ők az Istenségnek, valamint a választottak elrendelt sorsát az elohim lét felé. Az emberiség végső sorsa az, hogy részesedjen az elohim, vagy theoi létben, amint azt a korai kereszténység is tanította. Ez az írás szorosan kapcsolódik a Krisztus Istensége, Az Isten akit imádunk, az Isten Városa és A Szent Lélek tanulmánysorozathoz.

________________________________________________________

Christian Churches of God

PO Box 369, WODEN ACT 2606, AUSTRALIA

Email: secretary@ccg.org

 

(Copyright © 1994, 1998, 1999 Wade Cox)

Minden jog fenntartva: A kiadványok erről a honlapról szabadon másolhatóak és terjeszthetőek abban az esetben ha a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül van másolva vagy terjesztve. A kiadó nevét, címét és a kiadás jogát fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Rövid kivonatok vagy idézetek felhasználhatók kritikus hozzászólásokban és elemzésekben a kiadási jog megsértése nélkül.

Ez a kiadvány megtalálható a World Wide Web-en

http://www.logon.org and http://www.ccg.org

______________________________________________________________________________________________________

 

Az eredeti kereszténység tanításai szerint a választottak elohim vagy theoi létre fognak születni az első feltámadásban. Ezt maga Krisztus tanította a János 10:34-35-ben, a Zsoltárok 82:6 alapján és ezt a tanítást az egyház követte a harmadik és negyedik századbeli doktrinális változásokig, amikor az átalakuló kereszténység egyre nagyobb része tért el ettől a tanítástól. Az eredeti keresztény tanításokat részletesebben megvizsgáljuk a hamarosan megjelenő: A megnyilvánult Isten című kiadvány 1-3 fejezeteiben. Most csak azt vizsgáljuk meg, hogy mit mond a Biblia ennek a folyamatnak a tervéről, vagyis hogy hogyan következik be az elohim létre való átalakulás. A Szentírás megvizsgálása után, az abban megadott tanításokat összehasonlítjuk az első keresztény írók értelmezéseivel. A legtöbb Héber-Angol Lexikon bemutatja a szavak különböző értelmét és szöveghasználati módját. Az Istenségre vonatkozó különböző neveket meg fogjuk vizsgálni a Szentháromságot tanítók szemszögéből is. Az általuk kialakított paradigmus megkívánja azt, hogy a neveket olyan szövegkörnyezeten belül magyarázzák, ami nem teszi a Szentháromság tanítását nyilvánvalóan és egyértelműen abszurdá. Egyesek az Istenségre és az angyali seregekre vonatkozó nevek és jelzők értelmét úgy próbálják lebontani és magyarázni, mint egy kialakuló, folyamatban lévő vallás részeit. A mai, modern és népszerű vallással folglalkozó tanulmányok magyarázatai hasonló hozzáállással közeítik meg az egész Szentírás mindkét részét. Ez a hozzáállás látszólag kielégíti úgy a Szentháromságban hívőket, mint a kételkedőket. Az első csoportot azért, mert a Szentháromság doktrinája – ami tulajdonképpen görög metafizikai elméleteken alapszik – nem lett véglegesítve egészen a kalkhedóni zsinatig (Kr.u.451) és így kialakulásának folyamatát csak így tudják érvényesíteni. Az utóbbi csoportot pedig azért, mert szinkretikus tanításaik összeférhetetlenek egy olyan élő Istennel, aki valóban ihlethette a Bibliát. Ebben a tanulmányban, a Szentírásban található szavak értelmével foglalkozunk.

Az Istenségre vonatkozó bizonyos szavak, úgy az Izaraelita, mint a nem Izraelita társadalmakban emberekre is vonatkoztathatóak. Ez az értelmezési forma különösen a Közel-Kelet világában volt maradandó gyakorlat, ahol mindig közismert elmélet volt a mennyei, vagy angyali lények kapcsolata az emberiséggel. Az Eloah, elohim, el, elim, (elym) stb. szavak használatával és azok káld és arám megfelelőivel, A megnyilvánult Isten című kiadvány foglalkozik részletesebben. Az az írás foglalkozik azokkal a példákkal is, ahol az Eloah (vagy Elahh) szavat egyesszámban használták más istenre is mint Eloah-ra, ahogy az a 2.Krónikák 32:15; Dániel 11:37-39; Habakuk 1:11-ben előfordul. Az Eloah előtt soha nincs névelő, bár Habakuk 1:11-ben egy képzőszóval meg van határozva és egyszer előfordul a Zsoltárok 114:7 szövegfelépítésébenben is (lásd. Theological Wordbook of the Old Testament, Harris ed., Moody, Chichago.1980, 93.old.). Az efféle bonyodalmak nem vesznek el ennek a munkának a lényegéből. Például a Driver-Briggs-Gesenius megjegyzése az El (SHD410) szó használatára a 42. oldalon bemutatja azt, hogy a szó Istent jelent, de használatban kifejezhet hatalmat vagy erőt, és magasrangú emberekre is vonatkozhat.

Hasonlóképpen az elohim (SHD 430) szó magyarázata a 43. oldalon azt mutatja be, hogy a szó többesszámú és utalhat uralkodókra vagy bírákra mint isteni képviselőkre, vagypedig mint az isteni erő és hatalom tükrözőire. Ilyenmódon a kifejezés kiterjedhet emberekre is és az angyali seregekre is. A bibliai szövegek határozottan ezt az egyszerű értelmezést tükrözik ennek a szónak a használatával, mivel az isteni hatalom és erő felhatalmazott képviselőire is vonatkoztatják. Így, ez a név maga az Isten által adott felhatalmazást is jelentette. Ezt a magyarázatot viszont a Szentháromságban hívők elutasítják.

Meglehetősen nagyszámú azoknak a Trinitáriánus munkáknak a száma, amelyek próbálják a Bibliát egy olyan fejlődési folyamatnak a részévé tenni, ami a Szentháromság elméletében végződik. Ezek közül néhány példa: Karen Armstrong A History of God, Heinemann, London, 1993, és CM LaCugna GOD FOR US The Trinity and Chirstian Life, Harper San Francisco, 1993. LaCugna elismerése szerint, sem az Ó Szövetség, sem az Új Szövetség nem ad semmi alapot a Szentháromság elméletének a kialakulására (Enc. of Religion, art. Trinity). Az ebből a célból idézett írások közül kiemelkedik a W. F. Albright Yahweh and the Gods of Canaan, London, 1968. Bár eredetileg G.R. Driver indította el és építette fel ezt az elképzelést a Kánaáni Mitológiák és Legendák, Edinburg, 1956. írott könnyvében és erre építve, de sokkal messzebbmenően írt Fox R.L.The Unauthorised Version, Truth and Fiction in the Bible, London, 1991. Mindezekből is látható az az alapvető Trinitáriánus hozzáállás, amely következetesen a bibliai írások és azok tartalmi mondanivalójának az elferdítésére irányul, mint például az elohim többességének tagadása. Józs. 22:22 különösen kitűnő példa ezek közül. Az egyik legelterjedtebb angolnyelvű Bibliában az RSV-ben használt fordítás szerint ez így áll:

A Hatalmas, Isten az Úr! A Hatalmas, Isten az Úr!

Mark S. Smith The Early History of God, Harper, San Francisco, 1990, könyvének 8. oldalán megjegyzi, hogy az eredeti héber szövegben ‘el ‘elohim yhwh ‘el’elohim yhwh vagyis Istenek Istene az yhwh Istenek Istene az yhwh áll. Vagyis az elohim fölötti El, az a többesszámban lévő elohim fölött uralkodó Isten. Smith állítása szerint a szöveg azt mutatja, hogy a héberbe bekeveredett el szó átalakult egy általánossá vált kifejezéssé, ami istent jelent. Smith további véleménye szerint, a héber értelmezések abból a vaskorszakbeli kánaáni nyelvből alakultak ki, amely az Ugarati-Írásokban található, úgy hogy közben felvették a Yahweh kultuszt. Az Izraeli egyesült királyság vége felé már az egyedüli Yahweizmus volt az elfogadott irányvonal és ez engedte meg a folyamatos átalakulást a teljes monoteizmussá. Smith nem zárja ki azt, hogy az Izraelita vallás magában foglalt különböző eredetű vallásgyakorlatokat. Kiáll amellett is, hogy néhány szinkretikus vallásgyakorlat mindig is hozzátartozott Izrael ősi valláseredetéhez, ami talán a kánaáni nyelvrokonság miatt került hozzájuk, ugyanis az gyakorlatilag majdnem azonos a héberrel. Smith ugyan megpróbál először az adott Bibliai tényekre alapozni, de utána egyből egy általa kiszélesített nézőpontból ad rájuk magyarázatot. Ez a kiadvány szintén a bibliai tények alapjain áll, de részletesen megvizsgálva azokat, más következtetéseket von le mint Smith munkája. A Biblia tartalma és annak az üzenete nem magyarázható meg bizonyos szociológiai előítéletek szemszögéből. Annak egész felépítését kell teljes mértékben helyre állítani azzal a hozzáállással, hogy a Bibliát úgy kell érteni ahogy az írva van. A Trinitáriánus előítéletek ellene vannak ennek a folyamatnak. Segítségünkre vannak azonban a Holt-Tengeri Tekercsek, az Ugarit és Nag Hammadi írások, amelyek nagyon fontosak az itt vitatott dolgok szempontjából, mert általuk megismerhettük azt, hogy valójában hogyan és miként értelmezték a Szentírásokat Jézus Krisztus idejében. Ezekre az írásokra utalni fogunk szükség szerint.

Nagyon fontos az a tény, hogy egyetlen komoly szakértő sem vonja kétségbe azt, hogy Krisztus idejében a bibliai utalások az Elohim vagy Elim Tanácsára vonatkozóan, messze meghaladták a duális vagy Trinitáriánus értelmezést. Ezzel kapcsolatban jelentős írás a The Psalms: Their Origin and Meaning Leopold Sabourin S.J. Alba House, N.Y., bővített kiadás (1974 után). Sabourin ebben a mukájában részletesen vázolja az Elohim Tanácsot. A 398.-ik oldalon számbaveszi az Eloah szó használatát, bár nem tér ki annak lényegére. A 72-74-ik oldalakon foglalkozik a Zsoltárok 86:8-10; 95:3; 96:4; 135:5; bemutatásával. Ezekben a Zsoltárokban azonosíthatóak a Bene Elim vagy Isten fiai és a Bene Elyon ( A Felséges Fiai). A 102-104. oldalon megemlíti a Szentek Gyülekezetét (qedosim) a Zsoltárok 89:6-8-ból, akik Isten mennyei szolgálói és a kifejezés hűséges emberekre is vonatkozhat. Ezek a földön kívüli lények a Bene Elim vagy Bene HaElohim. A Bene HaElohim jelentése: Az Isten(ek) Fiai. Sabourin hozzáteszi, hogy a Mazoretikus írásokban a qedosim főnév azokra a földönkívüli lényekre vonatkozik, akik részei a YHWH tanácsának és ők az elohim (102-103 old.). Egy másik helyen azt mondja:

A mennyei gyülekezetre vonatkozó írások nem csupán irodalmi formák voltak Izrael vallásában, hanem élő elemei az Izraelita hitrendszernek (75.old.).

Az Istenre vonatkozó kifejezések és nevek használatai egy sokakat átfogó, kiterjedő rendszerre utalnak. Ennek a névhasználatnak az ilyen formájú értelmezése mindig megmaradt a bibliai szövegekben, akár héberül, akár arámul vagy káldul legyenek írva. Így, az Istenre használt nevek kiterjedt formában emberi lényekre is vonatkozhattak, mint ahogy az történt a Vének Tanácsa esetében is, amelyet Krisztus alapított meg a Sinai hegyen. Ezek eredetileg elohimnak vannak nevezve, de a 2.Mózes 21:6-ban bíráknak lettek fordítva.

Tehát a szó amely közismerten többesszámú, itt és a 2.Mózes 22:8-9-ben is bírákként lett fordítva, az eredeti héberben használt elohim szóból. Ez azért érdekes, mert a héber nyelvben a bíróra vagy bírákra két másik teljesen megfelelő és közismert szó is használatban van. Ezek az SHD 6414 paliyl (2. Móz. 21:22; 5.Móz.32:31) és a SHD 8199 shaphat (4.Móz.25:5; 5.Móz. 1:16 ) szavak, amelyek használatban voltak ugyanabban az időszakban mint az elohim. Azért fontos különbséget tenni a szavak között, mert ennek a szónak a pontos értelme többet jelent mint egyszerű bírákat. Ennek a kifejezésnek az ilyen módú használata azt mutatja, hogy az Isten kiutalt hatalma kiterjed Izrael gyülekezetére is. Izrael Uralkodó-Tanácsa így az Elohim része volt. Ez a kiterjedés ugyancsak vonatkozik az egész mennyei rendszer felépítésére (lásd Zsidók. 8:5). Ez a nyelvhasználati mód közismert volt az egész Ó Szövetség idejében, amit később ugyanúgy alkalmaztak az Új Szövetségben is. Isten kijelentette, hogy az Új Szövetség alatt állóknak a szívébe és elméjébe fogja írni a törvényt, így az isteni természet kiterjed rájuk, amiért nem lesz szükségük tanítókra, akik azt mondják majd: Ismerd meg az Urat (Zsid. 8:10-11).

Az Ó Szövetség az Elohimot egy alárendelt felépítésben mutatja be és utal annak fokozataira. Továbbá, azonosítja a YHWH Angyalát mint Elohim és az ő viszonyát a törvényhez, ami alapvetően fontos Krisztus pozíciójának és hatalmának meghatározásához. A YHWH Angyalának lépésről-lépésre történő azonosítása az 1. Mózes 16:7-el kezdődik. Ez a személy megegyezik a Jelenlét Angyalával (Ésa. 63:9). Előfordul olyan eset is, ahol több lényre van használva maga a YHWH név is. Azt a 134 átírtást, ahol a Szóferim megváltoztatta a YHWH nevet Adonáj-ra, különböző Bibliai függelékek sorban feltüntetik. ( Lásd még Ginsburg Introduction to the Hebrew Bible, 318-334. oldalain).

Az Angyal megjelent Ábrahámnak és családjának. Ezzel az Angyallal találkozott Hágár, akit elnevezett a látomás Istenének (1.Móz.16:7). Ez az Angyal egy El volt. Ennek a lénynek a neve itt változóan hol Jehova Angyala, hol pedig "A Jehova aki Beszél hozzá". Ez az utóbbi megnevezés a Jehova név többességre utal, mert itt arról a Jehováról van szó "aki beszél". Ez az Angyal – aki a Jehova nevet viseli – megjelenik Ábrahámnak az 1.Mózes 17; 18:3-ban (az első a 134 esetből ahol a Szóferim átírta a nevet; lásd Massorah, 107-115. old és Ginsburg uo.). A névváltoztatások, amelyek kihatnak erre a tárgykörre a következő versekben találhatóak: 1.Móz. 18:3,27,30,32; 19:18; 20:24; 2.Móz. 4:10,13; 5:22; 15:17; 34:9; 4.Móz. 14:17. Az Elohim névvel ugyanez történt, így a lista még nem teljes. A három lény aki megjelent Ábrahámnak YHWH-ként van nevezve, minden tekintet nélkül. A két Angyal aki lerombolta Sodomát (1.Móz.19) szintén YHWH-nak van nevezve, nincsenek megkülönböztetve egymástól, ami oka lehet talán a Szóferim változtatásainak. Sodoma lerombolása az elohim által történt (1.Móz. 19:29). Így a Jehova vagy YHWH cím egy hierarhikus formában van alkalmazva, kezdve a Seregek YHWH-val, aki a Felséges Isten vagy Eloah és kiterjed Izrael Elohimjára, aki egy alárendelt Isten és innen tovább a két Angyalra, akik viszont már alárendeltek voltak ennek az elohimnak. Ez a kifejezés így egy hatalmi cím is, amit Eloah utalt ki. Az elohim, aki a YHWH Angyala, megjelent Abiméleknek is (1.Móz.20:4). Az 1.Mózes 21:17-30-ban az elohim az elohim Angyalának van nevezve. A YHWH Angyala a következő nevekkel volt még címezve: elohim, Jehova és Jehova Angyala Izsák feláldozásakor az 1.Móz.22:11-12-ben. Ez az alárendelt lény nem volt mindentudó és mivel megjelent az 1.Móz. 24:7,30-44,48-ban így nem lehet maga Eloah.

Ábrahám maga is elohimnak van nevezve az 1. Móz.23:6-ban, ahol Istentől való fejedelemnek lett fordítva, viszont az SHD 5387 nâsîy jelentése az felséges, olyan értelemben mint pl. egy király, az SHD 430 elohim pedig Isten(ek). Így a pontos jelentés: Király, vagy herceg elohim. Tehát, ami Istentől való fejedelemnek lett fordítva, annak pontosabb jelentése az elohim herceg. Ez persze egy meglehetősen kényelmetlen tény a Trinitáriánusok és a modern Júdaizmus képviselői számára, ezért egyszerűen fejedelemnek írták a szót. Tehát a Bibliában nemcsak Mózes van elohim-nak nevezve hanem Ábrahám is.

A YHWH Angyala, Jákóbnak mint El BethEl vagyis Isten Házának Istene (El) nyilvánította meg önmagát, aki az Isten Házának Főpapja (1.Móz. 28:21-22). Ez a YHWH volt a pátriárkák Elohimja és Isten Házának El-je, aki később úgy van azonosítva mint a Mal’ak HaElohim vagyis Az Isten(ek) Angyala (1.Móz.31:11-13). Ez az elohim adott utasítást Jákóbnak (1.Móz.35:1-13). Az 1.Mózes 35:11-ben az AbiEL van használva, jelentése Isten az Atyám. Az Elohim Abi El Shaddai kifejezés azt is jelenti, hogy Isten aki Imádja a mindenható Istent. Ez az Angyal volt a Peniel vagyis Isten orcája (1.Móz. 32:24-30). Hóseás, ezt az Angyalt elohimként azonosítja (Hós.12:2-9). Ez az Angyal volt a Seregek Elohim-ja vagy vezére (Elohi ha Tseba’avch), aki egy az elohim közül, és itt helytelenül a Seregek Istenének lett fordítva (törölve az Az határozott névelőre való utalást).

Ő ‘ach elohim, az Elohim Testvér, ami egy széles családi kapcsolatot jelez az elohimon belül. Ámos 9:5-nek hasonló értelme van, ami megegyezik Józsué 5:15-el. Ez az Angyal volt a Seregek Vezére (fejedelme) vagy Isten Seregeinek Fejedelme. Látszólag a Jehova az ő Emlékezete elnevezés szintén erre az Angyalra vonatkozik. A névnek mint cím, vagy pecsétkénti viselete lehet az értelme az 2. Mózes 3:15-ben található Az én nevem az én emlékezetem kijelentésnek. Jákób ezt az elohim lényt úgy tekintette mint: Az angyal aki gondomat viselte, pontosabban: a Megváltás Angyala (1.Móz.48:15-16).

Ez a lény volt a YHWH Angyala, aki Mózessel beszélt az Isten(ek) (HaElohim) hegyén és magát úgy mutatta be, mint Ábrahám , Izsák és Jákób Istene (Elohi) (2.Móz. 3:1-6,10-12). Ő nem azonos Eloah-val, aki a Seregek Istene, a Felséges Isten és akinek ő a hírnöke, közvetítője. Ez a lény volt az Angyal a felhőben a kivonuláskor (2.Móz. 13:21; 14:19 verseiben látható a névhasználat váltakozása), a YHWH aki a vizet szétválasztotta (2.Móz.14:21) a YHWH a tűzoszlopban és a felhőben (2.Móz.14:24). Így ezek a kölönböző nevek egy személyre vonatkoznak. Ő volt az, aki a törvényt adta Mózesnek és aki létrehozta a hetvenek, azaz Vének Tanácsát Izraelben (2.Móz.24:8-18). Az 5.Mózes 5:30-33-ban ez a lény úgy van bemutatva, mint YHWH és ő a hírnöke annak a Seregek YHWH-jának, akiről Krisztus mondta, hogy ember Őt nem látta és hangját nem hallotta soha (Ján.5:37; 6:46). Ez az Angyal az, aki az Isten orcája vagy a Jelenlét Angyala néven ismeretes. Ő egy alárendelt Isten, aki az ő Istene által lett felkenve a társai fölé, mint Izraél Elohi-ja (Zsol. 45:6-7; Zsid. 5-től 13-ig; Róm.15:6; Eféz. 1-től 3-ig). Ezt az Angyalt küldte el YHWH, hogy hozza ki Izraelt Égyiptomból (4.Móz.20:16) és üldözze el Kánaán lakosait (2.Móz.33:2-3). Ez az Angyal volt YHWH, aki beszélt Mózessel szemtől szembe (2.Móz.33:11), de Mózes nem tett jelentősebb különbséget a két YHWH között (2.Móz. 33:12-17). Így az Isten jelenléte ezen az Angyalon keresztül volt közvetítve, aki az Ő orcája vagy personájaként mű ködött. (A latin persona szó jelentése: arc vagy álarc. Ebből a szóból ered pl. az angol person (személy) szó is, továbbá ez a szó lett később kisajátítva és helytelenül alkalmaza Szentháromság meghatározására).

A YHWH Angyala Izraellel maradt a bírák uralkodásának egész idejében, mialatt YHWH-ként utaltak rá (lásd Bír. 6:11-től folytatva). Különböző címei még ennek az Angyalnak az Adonai (vers.13) a YHWH (vers.15, ezt a Szóferim megváltoztatta) és az Elohim Angyala (vers.20). Rá vonatkozik még a YHWH Shalom (Ő Békét Okoz) név is, ezáltal ő a Békesség Hercege, ami egyben a Messiás egyik címe is. Gideon Az Istenhez imádkozott és áldozott nem pedig ehez az elohimhoz (Bir.6:36), bár ez az elohim tette lehetővé számára azt, hogy az Úr Lelke rászálljon (Bir.6:34).

Ez az Angyal megjelent Sámson szüleinek is, ahol elohimként van címezve (Bir.13:19-20). Az Angyal úgy mutatta be a nevét, hogy az csodálatos (héb. pel’iy) (Bir.2:18) és ez szintén a Messiás egyik neve (Ésa. 9:6-ból). Az Angyal jelen van a királyok idejében is (2.Sám.24:16; 1Krón.21:12-30) és ez az Angyal a közvetítő az ég és a föld között (1. Krónika 21:16). A YHWH Angyala volt az a YHWH, aki Gád prófétán keresztül beszélt (vers. 18). A Sámuelben leírt változat jobban rámutat arra, hogy két YHWH-ről van szó. Az egyik a YHWH Angyala, a másik pedig az a YHWH akinek az áldozatot adják. YHWH parancsolt az Angyalnak (1.Krón. 21:27). Dávid a YHWH Angyala iránti félelemből változtatta meg a Templom, vagyis Az Úr Isten házának helyét (1.Krón. 22:1-2).

A YHWH Angyala megjelent Illésnek is, ahol újra YHWH-ként utalnak rá (1.Kir. 19:5-12). A 2. Királyok 1:3-ban ő beszélt, a királyt megítélve. Ő annak aYHWH-nak a nevében beszélt (2.Kir.1:15), aki a 2.Királyok 19:31-32; és 2.Krónika 32:31-ben a Seregek YHWH-ja. Ez az Angyal, az Izrael Elohija címet viseli az Ésaiás 37:36-ban. A YHWH Angyala az Izrael közvetítő Istene és védelmezője (Zsol. 34:7).

Ezékiel könyvében található meg Yehovának és ő urának, a Seregek Yehovájának megkülönböztetése (lásd még SDH 3068, 3069). Amikor a Yehova szó a Seregek Yehovájára utal, a pontos név az Yehovih (pl. Ezék. 16:36; 31:10,15; 36:5; 38:10,14; 39:8 stb.). A dabar Yehovah vagy Yehova szava az pontosan van fordítva Ezékielben. Az Ezékiel 31:1 utal az Isten(ek) (HaElohim) kertjére. Ebben a próféciában az Adonáj Yehovi kifejezés van használva (Ezék.29:8) és látható kölönbség van az Isten Szava és Adonai Yehovi között. Így bontakozik ki a Memra héber fogalma, amely a görög Újszövetségben logos-ként lett fordítva, magyar megfelelője pedig az Ige.

Az Angyal, aki az Isten Szava mint a Memra, az köztudottan a Messiás. A Zakariás 3:1-9, ezt az Angyalt mint Birát mutatja be, továbbá azonosítja úgy is mint YHWH és úgy is mint a YHWH Angyala. Sátán pedig a vádoló címmel van ott megjelölve. Ennek az Angyalnak adatott kezébe az ítélet, ő az igazságos bírája mindkét Szövetségnek és ő az az Elohim (Zsolt. 82:1), aki az El gyülekezetében áll és ítél az elohim között. Rá vonatkozik még a YHWH szolgája, a Hajtás kifejezés is. A Zsoltárok 110:4-ben pedig ő az, akinek személyén keresztül eljön az örök, Melkizedek rendje szerinti papság az Ároni rend megszüntetésével. A Holt-Tengeri Tekercsek bizonyítják azt, hogy az akkori Judaizmus idejében ismert volt a Messiás kettős eljövetele (lásd Vermes Géza. A Holt-tengeri Tekercsek, különösen a Messianic Anthology és a XI-es barlangban talált tizenhárom tekercs-töredéket). A Messiás családfájában benne volt Lévi és Nátán ágazata is ( lásd. Zak.12:10; így Luk.3). A Messianic Anthology figyelmet von a Lévihez szóló ígéretekre az 5. Móz. 33:8-11 és az 5:28-29-ből. A tekercstöredékben az írás azonosítja az 5. Mózes 18:18-19-ben levő prófétát a Messiással és szintén rá vonatkozik a 4. Mózes 24:15-17 versei is. A Damascus Rule (VII) és egy még nem publikált töredék a IV-es barlangból (Vermes 49. old.) azt mutatja, hogy az Áron utáni, vagy papi Messiás és Izrael Messiás királya egy és ugyanaz a személy. A Qumrán fordításokban Melkizedekre úgy utalnak mint elohim és mint El. Ez annak az utolsó ítéletnek az értelmezéséből ered, amelyet a Messiás mint főpap és az ő papsága visz majd véghez. Az Ésaiás 52:7-ben az elohim szó a Messiás Sionba való eljövetelének szövegkörnyezetében van használva (lásd. Zsid. 12:22-3). Ezt a qumráni Esszénus közösségben Mihály arkangyalra értelmezték, akit ők a Mennyek Fiainak vagy az Igazság Isteneinek fejének tartottak.

Néhány zsidó szekta tehát Mihállyal azonosította a Messiást (a Dániel 12:1 alapján). Ez azonban egy téves következtetés volt. A Melkizedek szó értelme: az Én Királyom Igazságosság, vagy az Én Királyom Igazság. Ha Melkizedek lett volna a Messiás, akkor komoly problémák merülnének fel úgy az inkarnációval (megtestesülés), mint az áldozatadással. Az a kereszténységben elterjedt feltételezés, hogy Melkizedek azonos a Messiásal, az a Zsidók 7:3 félreértésén alapszik. A szöveg, miszerint ő apa, anya és nemzetség nélkül (apator stb.) való, a törvény azon követelményeire utal, amelyek szerint a Lévita rendbeli papságnak megadott és pontosan nyilvántartott geneológiai ágról kellett jönnie (Nehém. 7:64). A "sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs" idézet pedig arra a Lévita rendbeli papsággal kapcsolatos törvényre utal, miszerint a harmincadik év betöltéséig nem kezdhették el, az életük ötvenedik évében pedig be kellett fejezni a szolgálatukat (4.Móz. 4:47). A Főpap csak akkor kezdte el a szolgálatát, miután az elődje meghalt. Melkizedekre nem vonatkoznak ezek a követelmények. A Zsidók 7:4 alapján Melkizedek egy ember volt, "aki hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához" (Zsid. 7:3), de nem ő volt az Isten Fia, aki egy másik pap volt (Zsid. 7:11). Ezért tud minden választott folyamatosan és örökre szólóan része lenni ennek a papságnak, nemzetségre és korra való tekintet nélkül. Azt csak feltételezni tudjuk, hogy ki volt Melkizedek. Az Esszénus szekta ugyanúgy rosszul értelmezte a Messiásra vonatkozó írásokat, mint a mai modern kereszténység. Úgy tűnik a Zsidókhoz szóló levél szándéka ennek a félreértésnek a kijavítására lett megírva, de ez a levél maga is a félreértés áldozata lett. A Midrash szerint Melkizedek az Sém (Rashi) volt, aki királya (melek) volt az igazság (tsedek) helyének (Ábrahám ibn Ezra & Nachmanides). Ez volt az a hely, ahol később a templom felépült mint az Isten jelenlétének székhelye. A Midrash szerint ez Jeruzsálemre vonatkozik, ahol az igazság lakozott (Ésa. 1:21) ( ibn Ezra & Nachmanides, lásd a Soncino megjegyzését 1.Móz.14:18-ról). Továbbá lásd még a Melkizedek című írásunkat.

A legfontosabb viszont az, hogy az Elohim Tanács fogalma az pontosan, tisztán és tagadhatatlanul helyesen volt értelmezve az elohim-ra vonatkozó ószövetségi írások alapján. Az Elohim alárendelt felépítésének az értelmezése az részben közismert és helyes volt, részben viszont téves volt Mihályra és Melkizedekre vonatkozóan.

A YHWH Szabaoth vagyis a Seregek YHWH-ja az az Atya Istennek a neve, aki Eloah ( Ésa.51:15; Jer. 10:16; 32:35; Ámos. 4:13; 5:27). Ennek a lénynek van egy Fia, akire feltehetőleg utal az I.Krón. 22:11 (mivel itt nem a hajah SHD 1691 van használva), mint a Yehi Yehovah Fia. A Példabeszédek 30:4-5 alapján viszont feltétlenül látható, hogy Eloah-nak van egy fia. Az Eloah Fia az az Izrael Elohi-ja, de nem ő az, akihez az imádság és az áldozatok irányulnak.

Ez az Elohim kenetett fel az ő Istene által, ő kapta meg a trónt az Elohim fölött (Zsolt. 45:6-7) és ő áll az Istenek Gyülekezetében, ítélve az Elohim között (Zsolt. 82:1).

Kelj fel, oh Elohim, ítéld meg a földet, (Zsolt. 82:8)

Az Új Szövetség (Ap.Csel. 7:38) megerősíti azt, hogy egy Angyal jelent meg a Sinai hegynél, ez az Angyal beszélt Mózessel és adta át a törvényt (Ap. Csel. 7:53) és ezt az Angyalt, az Ó Szövetség alapján Krisztussal azonosítja. Ez nem meglepő, mert az Új Szövetség (Zsid. 1:8-9 idézve a Zsolt. 45:6-7-ből) egyértelműen úgy mutatja be Krisztust, aki teljesen alárendelt és engedelmes Istennek (lásd még a Megnyilvánult Isten 2. Fej.)

Mint láttuk, a szó vagy név, ami csak a Felséges Isten-re vonatkozik az az egyeszámban levő Eloah. Ez mindig az Atyára vonatkozik, Krisztusra soha nem utal. Az összefogó név, ami a Seregek kiterjedt rendjére használt úgy, ahogy az Atya irányítása alatt együttesen működnek az Elohim.

A Megnyilvánult Isten 3. fejezete részletesen foglalkozik az Elohim Tanáccsal, bemutatva annak működését a mennyei lények között és az emberiség fölött. A Trinitáriánus vélemény szerint a Tanács jelző az csak a jeruzsálemi elöljárókra vonatkozott. Ez a feltételezés a 2. Mózes-ben található megjegyzésekből ered. Az első században széleskörűen elfogadott értelmezés volt az, hogy az Elohim vagy Theoi rang kiterjedt az emberiségre is és ebben az értelemben vonatkoztatták Mózesre. Bizonyítják ezt Philó és Josephus idevonatkozó utalásai is. A keresztény álláspont pedig az volt, amit Ireneusz hirdetett. Ezekkel a tényekkel, a mai modern tudósok is tisztában vannak. Például Gregg is és Groth is utal Ireneuszra, aki azt mondta:

A Szentírásban mást nem neveznek Istennek, csak a Mindenek Atyját, a Fiút és mindazokat is, akik magukénak tulajdonítják az örökbefogadást (Korai Áriánizmus – Rátekintés az Üdvösségre, Fortress Press, Philadelphia, 1981, 68.old).

Ireneusz a görög theoi kifejezést használta, ami a héber elohim megfelelője. A mai általános értelmezés szerint az angyali seregek nem tartoznak ebbe a kategóriába, amit részben a fenti kijelentésre alapoznak.

Az az állítás is elterjedt, hogy az angyalok alacsonyabb rendű lények mint az emberiség (az 1.Kor. 6:3 félreértéséből eredően, amely rész viszont csak a bukott angyalokra utal) és nekik nem adatik meg az örökbefogadás, mert az számukra fölösleges. A korai teológusok egyébként úgy vélték, hogy a bukott angyalok is képesek a megtérésre. A legújabb kutatások eredményei azt mutatják, hogy a Júdaizmusban egészen a középkorig ismert volt az Istenség dualitása, vagyis ismert volt egy mindenek felett álló Isten és egy alárendelt Isten fogalma (lásd. Peter Hayman Monotheism – A Misused Word In Jewish Studies? JJS 42 (1991), 1-15; Margaret Barker The Great Angel: A Study of Israel’s Second God, SPCK, London, 1992; és még Hurtado One God One Lord: Early Christian Devotion and Ancient Jewish Monotheism, Fortress/SCM; az ő tanulmánya a Dictionary of Jesus and the Gospels és az egyenlőre nem publikált What do we mean by "First –Century Monotheism", (A manitobiai egyetemen készített tanulmánya). A Theological Word Book of the Old Testament (93c) tagadja azt, hogy az Elah név – ami a bibliai arám név Istenre – az két Isten nevéből ered az El-ből és az Ah-ból ( ami egyes állítások szerint rövid változata az Ahyeh-nek vagyis a "Vagyok", "Leszek" szónak). Kétségtelenül, az Eloah név az a Felséges Istenre vonatkozik és az Izraelita Istenség duális értelmezése magábanfoglalja a megkülönböztetést egy fő és egy alárendelt lény között.

Amikor a Magasságos Istenre van utalás, akkor Ő a Seregek YHWH-ja és a Felséges (Elyon) kifejezésekkel van megkülönböztetve az alárendelt YHWH-tól. Smith, amikor az Istenre használt fogalmak látszólagos kialakulásáról beszél, azzal érvel, hogy eredetileg az Izrael Istenének neve az El volt, az pedig nem egy Yahweisztikus név. Tehát, Izrael népének az eredeti, fő Istene az El volt. Smith ezt az 1. Mózes 49:24-25-el támasztja alá, ahol az El nevek különállnak a 18. versben levő YHWH megemlítésétől. Továbbá az 5.Mózes 8-9 a YHWH nevet az El, (a szövegben Elyon) egyik fiaként említi.

Mikor a Felséges (Elyon) megadta a nemzeteknek az örökségüket, mikor szétválasztotta az emberiséget és megszabta a népek között a határokat az Isten fiainak száma szerint. Mert YHWH része az ő népe és Jákób az ő kiosztott öröksége. (Smith, 7. old ).

A Mazoretikus írásokon alapuló Soncinó fordítása így szól:… az Izrael fiainak száma szerint. Így, általuk a fókusz csak a tizenkét törzsre és Kánaán területére korlátozódott (de csak Rabbi Rashbam véleménye szerint).

A Mazoretikus szövegben bene yisrael van írva, míg az LXX-ben aggelon theou, a Qumránban pedig bny ‘ilhym [bene eliym] (lásd. Smith, 37 sz. lásd még Meyer és Skehan BASOR 136 (1954):12-15, továbbá Ben Sira 17:17 amely tükrözi az 5.Mózes 32:8 kései értelmezését, miszerint az a nemzetek felett álló isteni uralkodókra utal). Tehát a korábbi szövegek alátámasztják a felülírottakat és a Mazoretikus szövegeket látszólag egy későbbi időpontban változtatták meg.

A nemzetek elosztása az Isten Fiainak, vagy az Elohim/elym száma szerint, további bizonyíték az Istenség kiterjedő rendszerére. Ahelyett, hogy alátámasztaná egy állandó fejlődés elméletét, inkább megerősíti az isteni rendszer kiterjedő felépítését. Ezt a tényt elhomályosította a farizeusi Judaizmus, amit a Trinitáriánusok teljes mértékben kihasználnak, látszólag minden komolyabb ellenvetés nélkül.

Smith maga is azt mondja:

Csakúgy, mint ahogy kevés bizonyíték van arra is, hogy El egy külön Istent képvisel a Bírák idejében, úgy az sem tanúsított, hogy Asherát egy külön Izraelita istennő lett volna ebben az időben. Ez az érv, a Bírák 6-on alapszik , ahol Asherát Baál-al van megemlítve.

Annak ismeretét és fontosságát, hogy az elim, egy nemzetek és területek fölé kiutalt rendet képvisel, nem értékelik a mai teológusok. A szinkretikus egyesítés elméletét használják a hierarhiákban lévő különböző nevek és címek magyarázatára. A nemzetek hagyományaiban és regéiben sem volt annyira elenyésző ez a fajta hit és ismeret, mint ahogy azt ők szeretnék elhitetni velünk. Például a Gilgames Eposzban a választottak az égbe ragadtatnak és Noé (Uta-Napishtim) elim vagy elohim létet ér el (lásd. New Larousse Encyclopedia of Mythology, Assyro-Babylonian Mythology, fejezet. Hamlyn, 1984, 63. Oldal).

A Yahweh, a fentemlített 5.Mózes 32:8-9-ben, az az Izrael alárendelt Yahweh-ja, aki Izrael fölé rendeltetett, mert az egy kulcs nemzet Isten egész világ feletti uralmának helyreállításában. A Bibliában megemlített hetven nép az több, mint a harminc isteni lény a belső Tanácsban. Ebből az állapítható meg, hogy a teljes Elohim Tanács az hetven Elohim lényből áll.

A Sinai hegyen megalapított Szanhedrin, vagy a Vének Tanácsa az ennek a kibővített Elohim Tanácsnak a prototípusa. Mivel az egyes nemzetek fölötti elim vagy vigyázók ellenálltak Istennek és Izrael YHWH-jának, mint az látható Dániel 10:13-ban, így arra lehet következtetni, hogy a teljes Tanácsban levő Elohim egy része az lázadó angyal. Ezeknek a lényeknek helyére a választottak közül kerülnek majd be egyének az első feltámadáskor.

Harvey (a Jesus and the Constraints of History, Westmister Press, Philadelphia, 1982 a The Constraint of Monotheism fejezetében ) megjegyzi, hogy ez egy tiszteletbeli név és ezt a nevet nem csak Istenre használták. Mózesre többen használták az "isten" kifejezést. Még Josephus is utalt rá úgy mint Theios (A of J 3:180; 8:34; 187; 10:35) Philo szintén ezt teszi (pl. Vita Mos. 1:158). Harvey szerint ezek az utalások Mózesre nem több mint egy nyelvészeti jelenség és nem jelenti azt, hogy őt valóban Istennek vélték.

Látszólag minden hozzászóló figyelmét elkerüli az a tény, hogy maga az Isten állította Mózest Egyiptom elé mint Elohim és vele Áront mint az ő prófétáját. Ezek a tények nem csak az isteni képviselet kiutalását mutatják be, hanem azt is, hogy az a kiutalás ami a Felséges Istentől ered a Jelenlét Angyalára, az láthatóan tovább terjedt Mózesre is. Ez az első sajátos Bibliai bizonyíték ami rámutat arra, hogy Isten határozott rendelésére az Elohim rang kiterjed az embriségre is (lásd. 2.Móz.4:16; 7:1). Ha az Elohim rang felhatalmazása nem Eloah parancsára történt volna, akkor Isten maga követelte volna meg a Fáraótól, hogy szegje meg az első fő parancsolatot, mivel Mózest Elohimmá tette őelőtte. Vagyis Fáraónak elkellett volna fogadnia egy másik Elohimot Isten előtt, amit viszont a parancsolat határozottan megtilt. Ezzel a felhatalmazással Isten világossá tette azt is, hogy a parancsolatban használt előtt vagy mellett kifejezés pontosan azt jelenti: helyében vagy felhatalmazás és kiutalás nélkül. Ezáltal érthetőbbé válik a Zsoltárok 45:7-ben az Izrael Elohimjának kinevezése anélkül, hogy az megváltoztatná az első parancsolat lényegét vagy értelmét. Akik azt tartják, hogy az Elohim név nem terjedhet ki valójában az elöljárókra vagy bírákra úgy, hogy az valóban Isten jelent – mert az a kifejezés nem vonatkozhat másra olyan értelemben csak a három hyposztases-ra a Szentháromságon belül – azok alapvetően eltorzíják az egész Ó Szövetség értelmét és gondolatmenetét.

Az Elohim kifejezés alkalmazásmódja, ahogy az angyali Seregekre és a felhatalmazással, felelősséggel felruházott papságra is vonatkozott – különösen Mózesre való használatával – azt mutatja, hogy az Elohim lét, továbbá az Isten egyénisége és természete kiterjedhet az emberiségre is. Ha ennek az ellenkezője lenne igaz, akkor a papság folyamatos istenkáromlást követne el.

Az elohim az egy többesszámú szó, amely vonatkozhat az angyali seregekre, vagy Istenre, amint Ő az angyali seregeken keresztül működik. Ez magában is bizonyítja, hogy a többesszámú elohim kifejezés kiterjeszti az Isten hatalmát és erejét egy alárendelt rendszerre. Az 1.Móz. 35:7-ben, az Elohim kifejezéshez egy többesszámban lévő ige tartozik és hibásan lett így fordítva: "ott jelent meg néki az Isten." A helyes fordítás: "ott jelentek meg néki az Istenek.".A Soncino ezt jegyzi meg:

Az Elohim, amely Istent uralkodásában fejezi ki, használható többesszámban; de egyetlen más Istenre utaló szó nem működik hasonlóan.

A Soncino megjegyzi még azt is, hogy Abraham ibn Ezra, az elismert rabbinikus tekintély értelmezése szerint ez a szöveg az angyalokra utal. A Megnyilvánult Isten első fejezetének a lábjegyzékében láthatjuk, hogy az 1Móz. 35:7-ben a szöveg a Jelenlét Angyalára, vagyis a Messiásra vonatkozik. Az nagyon fontos jelentősséggel bír, hogy itt az elohim szó használatának logikájából eredően, a rabbik elismerték az szó értelmének kiterjedését az angyali seregekre is. Tehát a Júdaizmusban sem volt ismeretlen fogalom a mennyei seregekre is vonatkozó elohim szó használata. A választottakra való kiterjedése pedig legalább Mózestől kezdve ismert volt a Bibliában.

Az Ésaiás 44:8-ra adott Trinitáriánus értelmezés – szerintük azt mutatja, hogy a YHWH az egy Elohim – az egyszerűen hamis. Ésaiás 44:6-8 szövege:

Így szól Jehovah, Izráelnek királya és megváltója, a seregeknek Ura: Én vagyok az első, én az utolsó és rajtam kívül nincsen Isten…. Hát van-é rajtam kívül Isten? Nincs kőszál, nem tudok!

Sokak, tévesen azt feltétezik, hogy itt egy Jehováról van szó, holott a szövegben két külön lény szerepel: Jehova, Izrael Királya és Jehova a Seregek Ura. Jehova, Izrael Királya beszél a Seregek Jehovájáról. Green és más fordítók beillesztették az és kötőszót, ezért lett a szöveg értelme megváltoztatva és így lett belőle királya és megváltója. Valószínűleg azért, hogy a szövegben a két különálló személy látszólag egy és ugyanannak a személynek tünjék. Hasonlóképpen a biladay (SDH 1107) szó, Green által kivéve vagy kivételével lett fordítva Ésaiás 44:6-ban és mellettem-ként az Ésaiás 44:8-ban, holott a szó értelme kívül, vagy mellett.

Az Ésaiás 44:8 szövege nagyon is világosan mutat rá arra, hogy itt kiről van szó, hiszen a Seregek Jehováját, Eloah-nak nevezi. Az Eloah az egy egyesszámú szó, amely csak az Atya Istenre vagyis a Sereregek Istenére utal. A Példabeszédek 30:4-5-ből tudjuk, hogy Eloah az az Atya Isten, akinek van egy bizonyos Fia. Ezt a fiát jelölte ki arra, hogy az Ő közvetítője legyen Izraelhez egy szövetségi viszonyban. A Júdaizmus, Iszlám és a bibliai Kereszténység hívői ezt az egy, mindenek felett álló Igaz Istent imádják. A fentiekből látható, hogy Izrael Yahovája vagy a Jelenlét Angyala az a Messiás. Az írások bemutatása alapján itt két YHWH-ról van szó, ahol az egyik az az alárendelt Izrael YHWH-ja, aki kijelenti a másik, a Seregek YHWH-nak a felsőbbségét. A Seregek YHWH-ja az Eloah, aki mellett nincs és valójában, nélküle nem is lehet más Elohim. Ez a fogalom az alapja az első parancsolatnak. Tehát Izrael YHWH-ja egy különálló és alárendelt személy.

Ez az alárendelt Isten az Izrael Istene, ő a YHWH Angyala, ő jött el mint Messiás és ő az Isten házának vagyis templomának a Főpapja. Ő az El BethEl. A Zsidókhoz írt levél az ő kinevezézését mutatja be, közvetlenül idézve a Zsoltárok 45:6-7-ből. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy ez az Elohim lény a társai (metoxous) fölé (Zsid. 8:5) lett felkenve és felhatalmazva a Tanácsban. Az Elohim Tanács – amelynek ő a feje mint Főpap – a templom szervezeti felépítésében tükröződik és a templom, ami a Zion Temploma, az pontos árnyéka (tükörképe) a mennyei rendszer felépítésének (Zsid. 8:5). A templomi főpapság huszonnégyes rendbeli leosztásban szolgált, egy főpappal az élen. Ez a Jelenések 4 és 5 ben bemutatott Vének Tanácsát tükrözi. Ez az Elohim Tanács vagyis a Vének Tanácsa közismert volt a Közel-Kelet kozmológiájában és ugyancsak nagyszámú utalás található rá a sumér és egyiptomi forrásokból is. Minezek azt bizonyítják, hogy mennyire univerzálisan ismert volt akkor a bibliai rendszer felépítése (lásd még. Eliade Gods, Godesses and Myths of Creation, Harper and Row, New York, 1974, 21-25. oldalak).

A Zsoltárok 9:5-8 arról a YHWH-ról beszél, aki hűséges a szentek (többesszámban) gyülekezetében. Ő a leghatalmasabb Fiú a hatalmasak között (vagy az Eliym ami az El többesszámban és aminek jelentése Istenek). Az El-t igen félik a szentek (qadoshim) gyülekezetében (a tanács belső részében). Yahova, a Seregek Istene hűséggel van körül véve. A Jelenések 4 és 5. fejezetében ez a csoport harminc lényből áll, beleértve a négy kérubot vagyis a négy lelkes állatot is. Ezért lett harminc ezüst meghatározva Krisztus elárulásáért (ami egy rabszolga ára is) (Mát. 27:3,9; Zak.11:12-13), mert ez az egész Isteni Tanács sérelmére volt. Ezek a Vének ellenőrzik a szentek imáit (Jel. 5:8) is. Krisztus a Főpap, aki közülük való és aki méltó a pecsétes könyv felnyitására, mert megöletett mint az emberiség megváltója. Isten – aki a Tanács és Krisztus Istene – királyaivá és papjaivá fogja tenni a választottakat, akik uralkodni fognak a földön.

Az egész emberiség megváltása az utolsó időkben történő újrarendeződés része lesz, amikor a Messiás második eljövetelével visszatér, mint a Király Messiás. Az első eljövetele az papi Messiásként volt ismeretes és az a bűnökért való fizetségért és a Melkizedek rendbeli papság felállításáért történt. Az utolsó időkben bekövetkező újrarendeződés része lesz még az elohim választottakra való kiterjedése úgy, ahogy az a Zakariás 12:8-ban látható. Ez a végidőkben történik, amikor a Messiás visszatérésével elkezdődik az Isten uralmának helyreállítása Sion-ban (Zsid.12:22-23). Időrendben, ekkor történik majd a Jeruzsálemet védelmező fizikai zsidók megerősítése is és azok állandó segítése a Millennium ideje alatt. Zakariás próféciája erről az eseményről:

Azon a napon oltalma lészen az Úr Jeruzsálem lakosának, és azon a napon olyan lesz köztök a legalábbvaló, mint Dávid, a Dávid házan pedig, mint az Isten (elohim), mint a YHWH Angyala ő előttük.

Ennek a próféciának óriási a jelentősége, mert itt Zakariás világosan azt mondja, hogy a YHWH Angyala az egy elohim és a Dávid házához tartozók (és velük együtt minden hívő) elohimmá válnak az ő eljövetelekor. Zakariás könyve egyike az utolsó írásoknak ebből a bibliai periódusból ( állítólag K.e. 413-414 körül íródott, Companion Bible 77. függ.). Tehát az elohimra vonatkozó helyes értelmezés nem változott meg a bibliai szövegek végleges összeállításakor. A Holt-Tengeri Tekercsek, az Ugarit és Nag Hammadi stb. írásokból pedig tudjuk, hogy Krisztus idejében sem változott a helyzet ezzel kapcsolatban.

Az egyházban később kialakult a Trinitáriánizmusnak egy olyan formája, amely erőteljessen tagadta a fentieket, de összefüggéstelenül és nem bibliai alapokon. A Trinitáriánizmus korai változatát az Aexandriai Origen alakította ki, pont az ellen a Gnoszikus tanításnak nevezett nézőpontak a megdöntésére, amely elfogadta a mennyei elohim tanács fogalmát, amit pedig a korai egyház is elfogadott. Krisztus egy alárendelt Isten volt, akit az ő Istene nevezett ki (Zsolt. 45:7 itt, az Eloheik szó van használva) és Zsid. 1:9), aki Eloah, görögül pedig Theon vagy ho Theos (Az Isten) (Ján. 1:1,18). Origen a Sztóikus hypostases fogalmat kölcsönözte és használta, ami egy szinonima (mint a Plátóni ousia) és amelynek az értelmei: valaminek az igazi léte, vagy a lényege annak, amiből valami áll. De Origen oly módon használta ezt a kifejezést, mintha azt egyéni léttel rendelkező személyekre is lehetne vonatkoztatni. Origen kialakított egy bezárt körű hierarhiát, egy csak három részből álló Istenfőben. Az Atya a legfőbb Isten, a két másik tag, a Fiú és a Szentlélek pedig ennek az Atyának a teremtményei, mint ktiszma. De ez az Origen által adott meghatározás csak előfutára volt annak a Trinitáriánizmusnak, amelynek elsődleges célja az volt, hogy az elohim létet csak három személyiségre vonatkoztatva megtagadják azt, hogy az a létvalóság kiterjed a választottakra és a mennyei seregekre is. A görögök között a harmadik század második felétől vált elterjedté ez az Origen által levetett tanítás. Kialakult még néhány különböző nézet, mint például Theognosztuszé az Alexandriai catekhal iskolából, aki kihangsúlyozta a Fiú Atyához való szoros viszonyát, viszont szerinte a Fiú teremtmény volt, akinek munkája csak a gondolkodó lényekre korlátozódott. Theognosztusz azt is hírdette, hogy a Fiú lényege vagy ousiája (a Platóni kifejezést használva a hypostases helyett) az Atya lényegéből ered (lásd. Kelly Early Church Doctrines, 133 old.). Mások pedig a Fiú teljes alárendeltségét hangsúlyozták ki. Ezenkívül volt még egy másik fontos oka a Szenháromság eltejedésének. A Karácsony és Husvét Eredete [235] című írásban bemutattuk, hogy az Attis nevû pogány római istenségnek volt egy sajátos atya-fiú jellege, amiből a kereszténységbe is beszivárgott Modalizmus elmélete ered. Tehát a Trinitáriánizmus bevezetésének másik fő oka az volt, hogy kielégítsék az Attis istentéget imádók tömegeit.

Origen tanítványa Dionysziusz, aki Alexandria Pápája volt, támadta a Modalizmust a Szabbelliánizmus kitörése miatt, ami a lybiai Pentapolisz-ból eredt a harmadik század közepétől. Ő elfogadta azt, hogy különbség van az Atya és a Fiú között. A Szabbelliaiak átadták egy levelét Ammonius és Euphanor püspököknek, amelyben kihangsúlyozta ezeket a gondolatait. (Kelly (134. old.) állítása szerint durva és tapintatlan a levél). A Szabbelliaiak panaszolták, hogy az Origenisták olyan határozottan tesznek különbséget az Atya és a Fiú között, hogy az teljesen szétválasztja a kettőt. A római Novatovisták is ellenezték ezt a nézetet, ők pedig erőteljesen befolyásolták Dionysziusz Püspököt, a Pápát. Athanasziusz megpróbálta az Aexandriai Dionyszziust rehabilitálni egy évszázaddal később, de Basil véleménye szerint (Ep. 9.2) ő meg átesett a másik végletbe az anti-Szabbellianista buzgóságában.

A hyposztatesz kifejezés végül is bekerült a Katolikus doktrinába, ami a khalkhedóni és a II. konstantinápolyi zsinatok egyházi átkait eredményezte. Később ennek a rendszernek lettek a szüleményei a "Monarchia" és a "Tulajdonságok Átruhálása" tanai is. Ezeknek a dogmáknak lett az eredménye az a kijelentés, hogy az Istenfő részei különbözőek, de egymástól nem különállóak. Ez filozófiailag is és a nyelvhasználat logikája szerint is képtelenség. A hypostases és ousia kifejezések használatával valószínűleg ezt az összefüggéstelenséget próbálják elfedni. A Trinitáriánusok szerint az Istenség az három külön hyposztaszesz egy ousia-ban. Ezek plátóni és Stóikus kifejezések és ezek használatával próbálnak magyarázatot adni az ellentmondásokra.

Ha azt állítanánk, hogy az Istenre és Krisztusra nem használható a Lény kifejezés, az lényegében megtagadná a létüket, így egy abszurd állítás lenne. Az elgondolás, miszerint Isten egy Univerzális Elme (vagy Univerzális Szellem) pedig teljesen személytelenné teszi Istent és megtagadja az Isten Fiának valóságát, vagy legalábbis lealacsonyítja egy hyposztaszisz-ra, ami viszont nem töb mint egy ködös fogalom. Az ilyen a szavakkal való játék nem ad valóságos létet a Megváltónknak. A másik oldalról viszont ha a Fiú különálló létének valóságához ragaszkodnának, azzal megszegnénk az első parancsolatot.

Ne legyenek néked más elohim én előttem.

A lény, aki ezt mondja az YHWH Eloheik (YHWH a Te Elohimod) akit a Zsoltárok 45:7-8 azzal az Elohimmal azonosít, aki felkente társai fölé az Izrael Elohi-ját.

Ha a közvetítő Elohimot, (aki egy a Tanács tagjai közül (Zsolt.89:7)) felemeljük az Eloah, Atya Isten szintjére, azzal megszegjük az első parancsolatot. Ez volt Sátán bűne is, mert ő az Elohim Tanács El-je akart lenni (Ezék. 28:2).

A Szentháromság doktrinája egy sorozat olyan téves és hamis elméleten alapszik, amelyek célja egy paradigma fordulat elérése volt (vö. Binitarianism and Trinitarianism (76. Sz ). Ezek a téves elméletek:

Az elohim kifejezés, csak az Istenfőre utal és az csak két lényből áll. Ezáltal nem tesznek különbséget Eloah és más lények sokasága között, beleértve a Tanácsot és a angyalokat is (Dán. 7:9) (lásd. Cox God Revealed, 1-3 Fej.).

Ez a két lény ( és a Szentlélek) nem képes egymástól teljesen különválni, akár gondolatban akár valóságban de nem is helyes Őket lényeknek nevezni.

Krisztus a megtestesülése előtt nem volt azonos a YHWH Angyalával.

Krisztus volt Istennek az egyetlen Fia, a világ teremtésétől kezdve (lásd. Jób.1:6; 38:7).

Krisztus és Sátán volt a két egyedüli Hajnalcsillag (lásd. Jób.38:7; Ésa. 14:12; Jel.2:28; 22:16).

Krisztus ugyanúgy Isten, mint ahogyan az Isten az Isten (mint fent) nem pedig egy alárendelt isteni lény (Zsid. 1:9), akit a Seregek Ura küldött (Zak. 2:10-11). Így Kriszus is az imádság és ima tárgyává vált a 2. Mózes 34:14, Máté 4:10 stb. ellenére.

Krisztus volt az egyetlen Fiú nem pedig a egyszülött Isten és Fiú (monogenes theos & union) (Ján. 1:18; 3:18; 1.Ján. 4:9; lásd még Luk. 7:12; 8:42; 9:38; Zsid. 11:17 összehasonlításul). Ő volt az elsőszülött (prototokos) a teremtésben (Kol. 1:15), így az Isten teremtésének kezdete (Jel. 3:14).

Krisztus létezett a testi természetétől elkülönülve vagy attól elválasztva is, ezért tudott önmagához, mint Istenhez imádkozni. Ez a feltételezés kimondottan tagadja azt, hogy különbség van az Atya és a Fiú között és jelentéktelenné teszi a feltámadást is. Ez az Anti-Krisztus tanítása (1.Ján. 2:22; 4:3; 2.Ján. 7).

Krisztusnak és Istennek teljesen egy akarata volt így Krisztusnak nem volt önálló, külön akarata, amit önmagától, engedelmesen alávetett az Isten akaratának. Ez ellentmond a Máté 21:31; 26:39; Márk 14:36; és Ján. 3:16; 4:34 verseknek.

Az isteni természet nem növekedhet vagy csökkenhet Krisztusban. Logikusan ez megtagadná a szentek feltámadását, (ahogy az ismeretes az 1.Kor. 15-ből) és a választottaknak adott többi bibliai ígéretet. A Trinitáriánusok szeretnék ezt úgy előállítani, hogy a választottaknak adott isteni természet nem azonos azzal, ahogy az Krisztusnak a természete.

A Szentlélek, csak meghatározott mennyiségben adatik, ellentétben a János 3:34-el és a Róm. 12:6-al.

Krisztus nem követhetett volna el bűnt (abból a tévedésből kiindulva, hogy az isteni természet nem növekedhet vagy csökkenhet az egyénben, és nem pedig azért mert az Isten mindentudásából eredően tudta, hogy Kirisztus nem fog bűnözni).

Krisztus az oly módon volt egylényegű az Atyával, hogy azzal teljesen egyenlő és együtt-örökkévaló volt. Ez ellentmond a Filipp.2:6-nak és az 1.Tim. 6:16-nak, ami szerint csak egyedül az Isten halhatatlan. Krisztus örök (aioonion) élete (1.Ján. 1:2) az Atya Istentől ered, csakúgy mint minden más lény élete is. Krisztusnak és a választottaknak egy az eredete ( Zsid. 2:11), az Atya, aki mindnyájunkat (Mal. 2:10-15) megteremtett és aki örök életet ad mindazoknak, akik engedelmesek iránta. Ahogy az Atyának élete van önmagában, akként adta azt a Fiúnak, hogy annak is legyen élete önmagában (Ján. 5:26) és mi társörökösök vagyunk vele, hogy nekünk is megadassék ez az élet Isten akaratából.

A választottak nem úgy Fiai az Istennek, mint ahogyan Krisztus az Isten Fia, ezért nem lehetünk vele társörökösök. Ez ellentmond a Róm.8:17; Gal. 3:29; Tit. 3:7; Zsid. 1:14; 6:17; 11:19; Jak. 2:5; 1.Pét. 3:7 írásainak.

A Magasságos Isten jött el testben az emberek közé (az 1. Timotheus 3:16 alapján, ami a Codex A hamisított betoldásából ered. Ezek a betoldások megmaradtak a King James verzióban és bekerültek a NIV előszavába is. Az állítás, hogy a Magasságos Isten jött el testben, az ellentmond a János 1:18-nak (és János 1:14-nek, ahol a logos (Memra) az aki eljött emberi testben). Ellentmond még a többi olyan írásnak is, amelyek különválasztják Krisztust az Egy Igaz Istentől (aki Eloah vagy Theon, vagy ho Theos, az Atya Isten ) és aki Krisztusnak is az Istene (Ján. 17:3; 20:17; 1.Kor.8:6; 2.Kor.1:3) és akinek a nevében Krisztus cselekedett (Mik. 5:4).

A Trinitáriánusok félreértik az "egy az Isten" fogalmát. A Shema (5. Móz. 6:4) szerint, Yahovah Elohenu vagyis Yahova az egy Isten. A lény az 5. Móz. 6:5-ben a Felséges Isten, aki Krisztust felkente Izrael Elohi-jaként a Zsolt. 45:7-ben.

Az Isten egysége szükséges a Monoteizmushoz ami egy teljes, egységben kiterjedt rend, egy központi akarat alatt, szellemi egymásrahatással, ami az Isten ereje és lelke (1.Kor.2:4-14) által, Krisztuson keresztül történik, az Isten iránt (2.Kor.3:3-4). A Szentháromság megtagadja ezt a fajta egységet ami pedig szükséges a Monoteizmushoz mert ennek tagadása logikailag politeizmust von maga után. Ez azért történik így, mert a világi hatalmasságok nem foghatják fel a lélek dolgait (1.Kor. 2:8,14).

Az Isten, akinek a Példabeszédek 30:4-ben van egy fia, az Eloah (Péld. 30:5). Ebből láthatóan, már az Ó Szövetségben is jól ismertek voltak az Isten Fiai és közülük a Messiás, aki meg volt különböztetve Isten többi fiától. De mindent amit Krisztust tud vagy ismer az az Istentől függ, attól hogy az Atya saját akaratából megnyilvánítja őneki. (lásd. Jel.1:1,6). Krisztus az nem mindentudó és ő ezt soha nem is állította önmagáról.

A Biblia szerint Isten, az Krisztus Istene és Atyja (Róm. 15:6; 2.Kor.1:3; 11:31; Eféz.1:3,17; Kol.1:3; Zsid. 1:1; 1.Pét. 1:3; 2.Ján. 3; Jel. 1:1,6; 15:3). Krisztus az életét, erejét és hatalmát az Atya akaratából kapta (Ján. 10:17-18). Krisztus aláveti saját akaratát az Istennek, aki az Atya (Mát. 21:31; 26:39; Márk 14:35; Ján.3:16; 4:34). Isten, aki hatalmasabb Krisztusnál (Ján. 14:28) és hatalmasabb mindenkinél (Ján. 10:29) adta a választottakat Krisztusnak. Isten elküldte az egyszülött (monogene) Fiát a világba, hogy rajta keresztül élhessünk (Ján. 4:9). Isten aki hatalmasabb dicsőíti Krisztust (Ján. 8:54).

Isten a mi Kősziklánk (sur), a hegy amelyből minden más kő ered, a kőkés amely a Józsué 5:2-ben körülmetélte Izraelt és Ő a mindenség elsődleges és fő létrehozója (5.Móz. 32:4; lásd. Maimonedes Guide to the Perplexed, University of Chicago Press, 1965, 16.Fej. 42. old.). Isten az Izrael Kősziklája és a megváltásuké ( 5.Móz.32:15), a Kőszikla mely megszülte őket (5. Móz. 32:18,30-31). 1.Sámuel 2:2 szerint Isten a mi Kősziklánk, ami örökkévaló Kőszikla (Ésa.26:4). Mindenki aki Ábrahám utóda a hitben, ebből a Kősziklából vágatott ki (Ésa. 51:1-2). A Messiás szintén ebből a Kősziklából vágatott ki, hogy legyőzzön minden földi hatalmat ( Dán. 2:34,45). Isten a Kőszikla vagy az alap amelyre Krisztus építi az egyházát és ő maga is ezen az alapkövön áll. Ez a Kőszikla nem Péter és nem Krisztus vagy akárki más (Mát. 16:18), hanem maga az Isten.

A Messiás a fő szegletköve az Isten Templomának, amelyben a választottak a Naos vagyis a Szentek Szentje, a Szentlélek tárhelye. A Templom kövei mind abból a Kősziklából vágattak ki, ami maga az Isten és akiket Krisztus kapott meg – aki maga is ebből a Kősziklából vágatott ki, mint a lelki kőszikla (1.Kor. 10:4), a megbotlás köve és megbotránkozás sziklája (Róm.9:33) – hogy azokból felépítse Isten Templomát. Krisztus azért építi a Templomot, hogy Isten minden legyen mindenekben (Éféz.4:6). Isten, Krisztust által lesz minden mindenekben (panta kai en pasin Kol. 3:11), mindent az ő lábai alá tett (1Kor. 15:27), őt helyezte mindenek fölé az egyház fejeként, amely az ő teste, és az ő teljességével, tölt be mindeneket mindenekkel (Eféz.1:22-23). Mikor Isten mindent Krisztus alá vetett, nyilván való, hogy Ő maga kivétel, mert Ő az aki mindent Krisztus alá vetett (1.Kor. 15:27). Amikor Krisztus minden hatalmat leigáz, akkor ő maga is alávettetik Istennek, aki mindent az ő keze alá adott, hogy Isten minden legyen mindenekben (panta en pasin 1.Kor. 15:28). Tehát a Plátóni tanítások amelyek egybe vonják Istent és Krisztust egy Szentháromságban, az nem más, mint egy metafizikai ostobaság és nem alapozható a Szentírásra. Krisztus az Isten jobbkezénél fog ülni, az Isten irányítása alatt (Zsid. 1:3,13; 8:1; 10:12; 12:2; 1. Pét. 3:22) és megosztja a választottakkal a neki adott trónszéket (Jel.3:21), ami az Isten trónja (Zsolt.45:6-7; Zsid. 1:8).

A követ nem nagyobb annál, mint aki őt elküldi (Ján. 13:16), a szolga pedig nem nagyobb az ő uránál (Ján. 15:20). Felfoghatatlan az a nézet, hogy egy lény önmaga feláldozásával áldozatot hozhat önmagának. Ez a cselekedet a logika szerint öngyilkosság lenne, vagy a Szentháromság esetben legalábbis részleges öncsonkítás. Így ez a doktrina lényegében megtagadja a feltámadást, különösen az 1.Kor. 15-ben levetettek alapján.

Ezért nagyon fontos különbséget tenni a keresztrefeszítést és a feltámadást eseményei között. A feltámadásnak a testben kellett megtörténnie és az átváltozást az első kéve meglengetésével jelképezett esemény töltötte be. Enélkül nem lenne lehetséges a folyamatos aratás és üdvösség. Krisztus felkészülése a mennybemenetelre egy lényeges és sajátos esemény volt és csak annak végeztével ment fel az Istenéhez, aki a mi Istenünk is, és az Atyjához aki a mi Atyánk is (Ján. 20:17). Krisztus a testben érte el azt, hogy a Szentlelken keresztül az Isten teljessége töltse be őt és azáltal az Istenség részévé váljon. Tehát az alámerítéstől számított Fiúság doktrinája helyes és íly módon jutunk a teljességre.

Miután megvizsgáltuk a bibliai doktrinákat és azt, hogy miként értelmezték azokat Krisztus idejében, összehasonlításképp lássuk, hogy mennyire követték azokat az első és második században. A ránk maradt korabeli írásokból következtethetően a korai egyház a helyes értelmezést követte. Ez Justin Mártír és Ireneusz fennmaradt írásaiból is látható.

Justin Mártír szerint, Isten ugyanazokat tanította a próféták által is, amit Mózes által tanított és mindazok fentről, Tőle származnak (lásd. Párbeszéd Trypho-val, XXVII Fej. ANF, 1. Könyv 207.old.). Justin véleménye az volt, hogy Isten legelőször egy bizonyos racionális erőt hozott létre Önmagából, akit a Szentlélek úgy jelentett ki, mint: az Isten Dicsősége, a Fiú, Bölcsesség, Angyal, Isten (Theos) és mint Úr és Logos. Justin azonosítja ezt a személyt az Isten Seregeinek Vezérével, aki megjelent Józsúénak (LXI uo.). Ezt a részt a Példabeszédek 8:21-re vonatkozóan írta, ahol a Bölcsesség a Messiással van egyeztetve, akit az Isten teremtett. Innentől az Isten akaratát a Messiás vitte véghez. Justin felismeri (LXII uo.), hogy a teremtéskor az Isten több lénnyel beszélt, akik Tőle különálló lények voltak. Ezért Mózes írásait úgy értelmezték, hogy a teremtésben legalább két egymástól különálló lény vett részt . A Ditheisták megkísérlik ezt csak két lényre korlátozni, míg a Trinitáriánusok egybevonják mint három, egymástól nem különálló hypostasest. Az elohim valójában jóval nagyobb számú, amint azt láhattuk a fentiekben említett bibliai utalásokból, különösen a Zsolt. 45:6-7-ből, ahol említve vannak Krisztus társai.

Ireneusz (Kr.u.125-203) írt az elohim (vagy Görögül theoi) kifejezés emberiségre is vonatkozó kiterjedéséről. Ireneuszt azért fontos megemlíteni, mert őt Polycarp tanította aki viszont János apostol tanítványa volt (lásd. Butler Lives of the Saints, Burns & Oates, UK, 1991, 56. old.). Abban kétségkívül bizonyosak lehetünk, hogy Ireneusz értrelmezése ebben a témában megegyezett a korai egyházéval. Ő mindenesetre támogatta a Quarto-deciman tanítást és részese volt a Pászka ünnepével kapcsolatos vitának is annak ellenére, hogy Lyon-ban elzártan, távol élt a Kis-Ázsiában lévő gyülekezetektől.

Ireneusz szerint az angyalok és a világ teremtője tudatában voltak annak, hogy ki a Mindenható Isten, akinek ők a teremtményei és tulajdonai voltak és aki által az életük fenn áll (II. Könyv VI. Fej. ANF, 365.old). Itt Ireneusz a világ teremtőjére, aki a Messiás, nem úgy utalt, mintha ő lenne a mindenható vagy felséges Isten (VI:2 Fej. uo.). Ez a munkája viszont rámutat arra, hogy a Görög Demiurge és a Pleroma filozófiai fogalmak már bekerültek a bibliai szóhasználatba, különösen az Aeon-ok kifejezés értelmének a használatával. Később ezek a görög fogalmak rombolták le a Biblia helyes értelmezését. A Gnosztikusok, mivel ők a Misztérium mozgalom része voltak, ideiglenesen a háttérbe kerültek, de a későbbi előretörésükkel ők alakították ki a Szentháromság alaptanításait.

Ireneusz (és Justin is) azt tanította, hogy a feltámadás testileg történik és az Isten átváltoztatja azt meg nem rontható, örök létre (ANF, I.Könyv, 403 old.). Mindketten az Istent tartják a teremtőnek (404 old. uo.), Krisztussal ellentétben, aki ennek az Istennek az utasítására teremtette a világot (405 old. uo). Ireneusz szerint a Szentlélek úgy nyilvánította meg az Atyát is és a Fiút is (a Zsolt. 45:6-7-ből), mint Elohim vagy Theoi – de az Atya jelölve ki a Fiút.

Ireneusz úgy tartotta, hogy a Zsoltárok 82:1 az Atyára a Fiúra és a választottakra (az örökbefogadottakra akik az Egyház részei) vonatkozik. Maga a Zsoltár azt mondja:

Isten áll az istenek (theoi) gyülekezetében, ítél az istenek között (Adv. Her. III. Könyv. VI. Fej. ANF, i. Köt. 419 old.).

Azt viszont nem értette, hogy a választottak meg fogják osztani ezt a létet a mennyei Seregekkel, akik a testvéreink lesznek az Isten országában. A Jelenéseket csak azután kapta meg János miután száműzték Páthmosz szigetére, tehát jóval később minután Polycarpot személyesen tanította. A Jelenések 12:10-ből láthatóan az angyalok a választottak testvérei. A Jelenések 4 és 5 pedig bemutatja, hogy a választottak a Vének Tanácsához lettek megváltva és királyok és papok lesznek közöttük és velük. Krisztus maga jelentette ki, hogy a választottak az angyalokkal lesznek egyenlőek (isaggelos az isos és aggelos-ból (Luk. 20:36). Krisztus elismer bennünket a társai előtt, vagyis a mennyei seregek előtt.

Ireneusz véleménye szerint az Egyház az az Isten zsinagógája, amelyet a Fiú gyűjt magához egybe. Az Istenek istene a Zsoltárok 50:1-ből az Atya Istenre vonatkozik. A Megváltónk az a theos vagy Isten, aki eljön és nem hallgat (Zsolt. 50:3) és aki megjelent azoknak, akik nem keresték őt (Ésa. 65:1). Az istenek név a Zsoltárok 50:1-ben a választottakra vonatkozik és Krisztus rájuk értette mikor ezt mondta:

Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan (Ján. 10:34-35 és Zsolt. 82:6).

Ma, kétezer év távlatából eléggé hibás az Egyház részéről olyan kijelentést tenni, hogy Krisztus ezt az idézetet csak a Jeruzsálemi előljárókra vonatkoztatta. Nem sokkal később, Polycarp tanítványa is úgy értelmezte, hogy Krisztus az elohim kifejezést a választottakra értette. Ireneusz a Krisztusban hívőket az Isten Fiainak tartotta, akik társörökösök vele és így ők is elohimhoz tartoznak.

Továbbá Ireneusz azt tartotta, hogy Krisztus a Vagyok Aki Vagyok-nak (YHWH) a Fia volt. A Vagyok Aki Vagyok, az helyesebben leszek akivé leszek (2.Móz.3:14). Így ez a név Krisztusra csak kiutalás alapján vonatkozott. Ireneusz így idézi Ésaiást:

Én is tanú vagyok mondta az Úr Isten és a Fiú akit kiválasztottam, hogy megtudjátok higyjétek és megértsétek, hogy ÉN VAGYOK (Ésa. 43:10).

A Soncino ezt így fordította:

Ti vagytok az én tanúim, szólt az Úr. És a Szolgám akit választottam, hogy megtudjátok és higyjétek és megértsétek, hogy én vagyok az; előttem Isten (El) nem alkottatott, és utánam sem lesz.

Az idézetek Ireneusztól és a Soncinoból különböznek és kétségtelenül Ireneusz a hitelesebb, aki rámutat arra, hogy a VAGYOK az az Atya Istenre vonatkozik. Azt a lényt, akit a Soncino szolgának fordított, azt Ireneusz a Messiással azonosítja. A Soncino megkísérli a szolgám szót az előtte lévő tanúim szóval egybevonni és Izraelre vonatkoztatni, bár nem jelöl meg rabbinikus utasítást vagy megjegyzést erre. Ami biztos, az az hogy ezt az írásrészt bizonyítékként tartották arra, hogy egyedül csak az Atya nem teremtett lény, illetve ő egyedül örökkévaló, ez azonban a Messiásra már nem vonatkozik. Látható belőle az is, hogy a Messiást mennyire megkülönböztették az Istentől.

Ireneusz vázolta, hogy ő miként értelmezi a bálványokat az Ésaiás 44:9 és Jeremiás 10:11 alapján. Szerinte a bálványok azoknak a bukott angyaloknak a megtestesítői, akik azok mögött állnak ( Adv. Her. III. Könyv VI. Fej. ANF, 419 old.). Ezek az angyalok el lettek távolítva a theoi vagy elohim létből. A Jeremiás 10:11-el kapcsolatban Ireneusz azt írja:

Az istenek amelyek nem teremtették a mennyeket és a földet, pusztuljanak ki a földről, ami a mennyek alatt áll. Mert magából a tényből kifolyólag, hogy pusztulást rendelt rájuk, ezzel megmutatta nekik, hogy ők egyáltalán nem istenek (elohim vagy theoi).

Tehát a bálványok szerepe nem csak egyszerű bálványokként van tudva, hanem azoknak a bukott angyaloknak a megtestesítőiként, akik azok mögött működnek. Ezt az egész antik világ így értette és értelmezte. Vagyis a bukott angyalok eltávolítása, működésük korlátozása és a rájuk eljövő ítélkezés miatt, ők el lettek távolítva az elohim kategóriából. A 2.Mózes 7:1-re való utalásában Ireneusz rámutat arra, hogy Mózes valóban elohimmá lett téve a Fáraó előtt, de a próféták mégsem tartották őt az Úrnak, vagy az Istennek. Ehelyett, a Lélek úgy beszélt róla mint "Mózes a hív és hűséges szolga" ( Zsid. 3:5; 4.Móz. 12:7), ami hasonló a Messiásra utaló írásrészekhez. Ebből is látható, hogy minden egyéni elohim alárendelt szolgája Eloah-nak, aki az Elyon (Magasságos).

Ireneusz (uo.421) megemlíti, hogy Krisztus elismerte Cézárt mint Cézár és Istent mint Isten (Máté 22:21) és arra utasít, hogy nem lehet egyszerre szolgálni Istennek és Mammonnak (Máté 6:24), így Krisztus ezekben is megkülönböztette magát Az Istentől ( lásd még uo. 422 old.).

A Filippibeliekhez írt levél 2:8-at idézve, Ireneusz rámutat arra, hogy Krisztus szerepe mint Isten és mint Bíró a Mindenség Istenétől ered azért, mert mindenben engedelmes volt egészen a halálig (uo. XII:8 Fej. 433 old.).

Ireneusz, a Septuagintán (LXX) alapuló idézetében az Ésaiás 9:6-ra vonatkozóan kijelentette, hogy, a Messiás volt az az Emmanuel, aki az Atya Fő Tanácsának hírnöke (Angyala) volt ( uo. XVI:3 441 old.). Ezzel kihangsúlyozta annak a ténynek az ismeretét, hogy az Ó Szövetség (LXX) főtanácsos Angyalát azt Krisztussal azonosították.

Ireneusz tagadta azt a feltételezést, miszerint Jézus szenvedése elkülöníthető a Messiástól oly módon, hogy Krisztus, messiási (isteni) természetéből eredően képtelen volt a szenvedésre. Más szóval nem fogadta el azt a nézetet, hogy a Messiást el lehet kölöníteni attól a Jézustól, aki emberként élt a földön. Ez a nézet a Gnosztikus szekták tanításává vált, amit Márk evangéliumának elferdítésével és a többi evangélium mellőzésével vezettek be. Ireneusz kitért és rámutatott mindenre ami, később a különböző szekták téves tanításainak az alapjaiul szolgált. Az Ebioniták csak a Máté evangéliumát használták, ezért ők téves következtetést vontak le Krisztus poziciójával kapcsolatban. Az Athanaziuszt követők (a Trinitáriánusok elődei) az Ebionita kifejezést akarták ráilleszteni mindazokra, akik az alárendeltség doktrináját tanították, függetlenül attól, hogy azok milyen hitközösséghez tartoztak. Ezt azért tették, mert az alárendeltség doktrinájának tanítását feltétlenül egy eretnek ágazattal akarták kapcsolatba hozni és csak eretnekekre korlátozni. Legyenek azok akár Ebioniták vagy azok az Áriánusokként megjelölt csoportok, akik a niceai zsinat vitáinak részesei voltak. Ezek az elnevezések és a rájuk irányuló kijelentések, jelzők mind hamisak, mivel a niceai zsinat előtti korai egyház írásait megvizsgálva, az eredeti egyház is az alárendeltséget tanította ( lásd. Az Istenség korai teológiája [127]).

Ireneusz kihangsúlyozta, hogy csak egy Isten van, aki az Atya Isten. A Messiás az Ő fia volt. Marcionról pedig azt mondta, hogy megcsonkította Lukács evangéliumát saját tanításainak fellállítása érdekében. A Valentiniusok többnyire csak Jánost használták, a többi evangéliumot mellőzték, de elfogadtak viszont különböző pszúdo-evangéliumokat. A Szentírást csak egészében lehet használni, nem választékosan és ez vonatkozik a mai egyházra is. Ireneusz haladó szinten értette az evangéliumok négyesformájú természetét és azok jelentős viszonyát a kérubokkal kapcsolatban ( uo. III, Könyv XI:8 Fej. 428-429 old.).

Ireneusz teljes mértékben tagadta azt az elgondolást, hogy az a Jézus aki szenvedett és feltámadott egy más lény volt mint az, aki a mennyekbe szállt. Vagyis Krisztus nem egy olyan személy volt, aki képtelen a szenvedésre. Ireneusz viszont vallotta azt, hogy Isten, az általa igért Messiást azt Jézus személyében küldte el, akit keresztre feszítettek és akit az Isten feltámasztott (uo. XII:2,4,5, Fej. 430-431 old.).

Ennek a teológusnak nem volt voltak kétségei az Isten és Krisztus személyeit illetõen és határozotan kijelenti, hogy az apostolok nem változtatták meg az Istenfõ képét és Krisztust az Isten küldte el. Ireneusztól tovább :

Így ismerhető fel az Isten lelke: Minden lélek, amely elismeri Jézus Krisztus eljövetelét a testben az Istentől van; és minden lélek amely elválasztja Jézus Krisztust az nem Istené hanem az antikrisztusé ( XVI:8 Fej. idézve 1.János 4:1-2. Megjegyzés: A Vulgáta és Origen egyezik Ireneusszal. Tertullian látszólag mindkét változatot elismeri. Szocrates szerint (VII, 32. 381 old.) ezt a részt azok változtatták meg, akik el akarták választani Krisztust az istenségétől. Polycarp ( Ep., c, vii) látszólag Ireneusszal ért egyet, ugyanígy Ignáciusz is ( Ep. Smyr., c,v) (lásd bev. ANF, uo. 443, old. idézve még Burton Ante-Nicene Testimonies to the Divinity if Christ).

Tehát minden olyan tanítás, amely el akarja választani Krisztust a testben történt eljöveteltől azzal az érveléssel, hogy Krisztus mint Isten egyszerre jelen volt úgy a mennyben mint a földön, az az Antikrisztus doktrinája. Ezeknek a bibliai szövegeknek a megváltoztatásai a mai napig nem lettek helyreállítva.

Ireneusz szerint, az Isten Lelke rászállt Krisztusra, hogy beteljesedjen Ésaiás 11:2 ( Akin az Úr lelke megnyugszik ) és Ésaiás 61:1 (Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr). És így nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak a Lelke az, aki szól ti bennetek (Máté 10:20) (uo. XVII:1,Fej. 444. old.). Tehát ők értették, hogy a Szentlélek az Atyától ered nem Krisztustól, bár rajta keresztül árad, úgy ahogy ez a fenti magyarázatból látható. Az Isten Lelke kiárad ránk:

…hogy lakozzék az Isten munkájában, kidolgozva az Atya akaratát bennük, és megújítsa őket a régi szokásaikból a Krisztusban való új élettel.

Ireneusz tudta azt, hogy a választottak halhatatlanságot öltenek magukra, és Isten fiaiként kapják meg az örökbefogadást (uo. XIX:1 Fej.).

A választottakat a Lélek köti össze Istennel, amely egyé teszi a különböző népeket és az Atya elé hozza őket mint a nemzetek első gyümölcseit (uo. 2). Krisztus, az ennek a munkának a kivitelezője, de nem ő az imádság tárgya sem ennek a folyamatnak az elrendelője. Ennek ellenére az ő neve csodálatos, tanácsos, erős Isten, akiről az Ésaiás 9:6 ír és ő a Dániel 7:13-14 Bírója is .

Viszont Krisztus az Atyát a saját Istenének nevezi és ugyanazt a Zsoltárok 22:2-őt idézi a keresztfán, mint ami a Máté 27:46-ban és Márk 15:34-ben is található és ami eredetileleg Dávidtól hangzott el:

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?

Ez az idézet mindkét helyen Eloah-hoz szól, aki a Fenséges Isten és aki Krisztusnak is Istene és Atyja. A szavak melyeket Krisztus használt arámul vannak és így hangzik:

ELI ELI LAMA SABAKTÁNI?

Ez a magyar transzliterációja a görög transzliterációnak az eredeti Arám ‘eli ‘eli lamah ‘azabthani-ból. Az Istenre használt arám kifejezés itt az El szó, ami az Eloah-val egyenlő és Ő az az Isten, akinek akaratát a Fiú követte. Ettől függetlenül, Krisztus és a választottak Istennek (elohim) voltak nevezve, a név kiterjedésének alapján.

Ireneusz a következőket írta:

A Szentírásban más nem neveztetik Istennek csak a mindenség Atyja, és a Fiú és azok akik magukénak mondják az örökbefogadtatást ( Adv. Her., IV. Könyv. Pref. 4, ANF, 463 old.).

Tehát, miután ez egy biztos és rendíthetetlen tény, mármint hogy a Lélek nem jelentett ki senki mást Istennek, csak Őt, aki mindenek felett uralkodik, az Ő Igéjét, és azokat akik megkapják az örökbefogadás lelkét [lásd. iii . 6,1], vagyis azokat, akik hisznek az egy és igaz Istenben, és Jézus Krisztusban az Isten Fiában; hasonlóképp maguk az apostolok sem neveztek senki mást Istenként vagy hívtak mást Uruknak; és ami még fontosabb, [amit a mi Urunk ugyanígy cselekedett], azt a parancsot is adták, hogy ne ismerjünk el Atyánknak senki mást csak Őt, aki a mennyekben van, aki az egy Isten és egy Atya;…(uo. 463 old.).

Mindezek alapján képtelenség azt állítani, hogy az Egyház első két évszázadában nem tanították és nem értették meg azt, hogy a választottak Elohimmá lesznek. Ireneusz volt az a legközelebbi láncszem hozzájuk, akinek ismerjük a doktrináit és ő egyértelműen ennek az értelmezésnek volt a képviseője. Fontosabb azonban az, hogy magának a Szentírának is ez a fő üzenete. Ezt nemcsak az eredeti Szentírásra vonatkozik (ami a Biblia meghatározása szerint az Ó Szövetség volt: Dán. 10:21; Mát. 21:42; 22:29; 26:54; Márk 12:10,24; 14:49; 15:28; Luk. 4:21; 24:27,32,45; Ján. 2:22; 5:39; 7:38; stb.), hanem az evangéliumokra és a többi Új Szövetségben lévő írásra is.

Érdekes, hogy pont abban az írásrészben ahol Krisztus a választottakról mint Elohim beszél (Ján.10:35), ott teszi azt a kijelentését is, hogy az írás fel nem bontható. Ez a kijelentés nem véletlenül került ehhez az írásrészhez. Ez a tanítás összegzi a létünk célját és éppen ezért az ellenségünk elsősorban ezt a tanítást szeretné megdönteni Erre a célra a Szentháromság elméletét és tanítását alakította ki. Az evangéliumok célja hirdetni az Isten Országának eljövetelét, az apostolok írásai pedig felkészítik a választottakat arra a folyamatra amely által elnyerik azt. Pál azt írja, hogy:

A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre (2Tim. 3:6).

A Szentírás utasít és tanít bennünket pl. a királyi törvényre (Jak.2:8): "Szeressed felebarátodat mint tenmagadat". És az Írás nem saját magyarázatból támad (2. Pét. 1:20). Tehát minden erővel ellent kell állni annak a doktrinának, amelyet három cappadociai teológus alakított ki a harmadik és negyedik században a Szentírás és a korai Egyház tanításával ellentétben. Az a tanítás, amely Krisztust az Atyával egyenlővé akrja tenni, az nyíltan és határozottan megszegi az első parancsolatot. Ez okból történhettek meg olyan szövegváltoztatások például az angol King James Version Bibliában (pl.a Filip. 2:6-ban), ami azt az illúziót kelti, hogy Krisztus egyenlő az Istennel. Ezzel viszont Krisztust hazuttolják meg és olyan bálványimádást tulajdonítanak neki, ami a Sátán eredeti bűne volt.

Egy igaz keresztény nem fogadhatja el a Szentháromság doktrináját, mert az megtagadja az Atya Isten mindenható erejét és tagadja a sorsunk elrendelt célját. Ez miatt az álláspont és tanítás miatt üldözték az Isten Gyülekezeteit az elmúlt 1600 évben. Az üldözőik, azok a magukat ortodoxnak nevező keresztények voltak, akik az állam segítségét élvezve egy olyan hierarhikus renszert alakítottak ki, ami legjobban megfelelt annak a birodalomnak, amely felhasználta őket. Ezt a birodalmat ők az Isten uralmának neveztek ki. Az Isten Gyülekezetei olyan különböző szervezeti rendszerekben működtek, amely az üldöztetések ellenére segítette őket a túlélésben egészen a mai napig

Pál írt olyan esetekről, amikor az Egyházon belül voltak viták bizonyos doktrinákat illetően, de nem volt szokásuk ezek miatt viszályt kelteni (1. Kor.11:16). Viszont azt is írja, hogy bizonyos körülmények között szükségesek a szakadások az Isten Gyülekezetében.

Mert szükszéges, hogy szakadások is legyenek köztetek, hogy a kibróbáltak nyilvánvalókká legyenek ti köztetek (1. Kor.11:19).

Az Egyház különböző korszakaiban volt számos példa vitákra és ellentétekre az Isten természetét és Krisztus alárendeltségét illetően. Ezek néha szakadásokhoz vezettek. A csoportok, akik elfogadták a Trinitáriánus tanítást vagy az azt megelőző, már János idejében terjedő Modalista elméletet, azok vagy elhagyták az Egyházat – miután hibáikat kimutatták nekik (1. Ján.2:19) – vagy törvénytelenségbe estek és protestánsokká lettek, mint ahogy az történt a kései Waldensekkel. Krisztus nem lépett közbe, legalábbis az utóbbi példa esetében. Minden személynek magának kellett elhatároznia melyik utat választja, annak alapján amit a Szentlélek megnyílvánított számára.

A Trinitáriánus értelmezés széleskörű elterjedése időt vett igénybe és annak egy bizonyos folyamata volt. Első lépésként Krisztust az Atyával együtt-örökkévalónak jelentették ki a természetétől fogva, a kezdettől, nem pedig Atyától eredően, mint a választottak és a mennyei seregek. Ebből a hibából kiindulva úgy folytatták, hogy Krisztust teljesen egyenlővé tették az Atyával és ezt addig a szintig vitték, amíg eretnekségnek számított kijelenteni azt, hogy Krisztus az egy alárendelt lény, aki a prototokos, vagyis az első szülött volt a teremtésben és aki az Isten teremtésének kezdete. A prototokos az nem egy cím vagy rang, amit a korai egyház értelmezése is bizonyít. Ezért hangsúlyozza ki Krisztus a laodiceai gyülekezetnek, hogy ő a kezdete vagy arche-je az Isten teremtésének (Jel. 3:14) (lásd az Arche of the Creation of God as Alpha and Omega (No. 229)). Úgy tűnik, hogy ez a gyülekezet ennek ellenére továbra is azt tanítja, hogy ő örökkévaló. Nem ez volt az egyetlen gyülekezet ami ebbe a hibána esett és az egyház korszakaival kapcsolatos próféciákból arra lehet következtetni, hogy az utolsó egyház-korszakban ugyanez fog történni. A hibás tanítás, miszerint Jézus Krisztus együtt-örökkévaló az Atyával, ab orgine, újra felütötte a fejét – ötszáz év után először – az Isten Gyülekezeteiben, az 1940-es évek végéttől és az 1950-es évek elejétől. Ezt a tévtanítást, ma újra ki kell javítani.

q